Korai jazz-élményeire ültetett lounge-konform kompozíciói dominálják a Lemongrass sokadik albumát is,  mely - címével ellentétben - a világ könnyen értelmezhető dolgai között marad, ezzel együtt kimondottan igyekszik a háttérbe húzódni, senkitől sem zavartatva tenni.

A The 5th Dimension egyik nagy erőssége talán az a középszerűség lehet, amivel tizenhét dalán keresztül ellát. Nincsenek kiemelkedő pillanatok sem a hangszerelés, sem a dalszerkezetek terén, ami, ha a lemez vélhető céljait vesszük, nem is feltétlenül akkora negatívum, mint amennyire elsőre hangzik.

Bár még a downtempo megközelítéshez képest is történésmentes albumot szinte felesleges aktív figyelemmel kísérni, ha a háttérből érkezik, képes olyan, dúsnak ható textúrákat hozni, amelyek barátságos közelségében megannyi érdekes dolgot tehetünk: a délelőtti lábadozástól kezdve a délutáni szendergésig.

Gitárral, zongorával és sok más hangszer mellett szaxofonnal támogatott, tompa csengés-bongás, hangmintázott hullámverés, pár hangot használó vibrafon, szuggesztív mondatokat mantrázó női énekhang, kimért és ráérős lüktetés, mutatóba kicsi jazz; az a féle klasszikus recept, amitől az új Lemongrass album egy hangnyival sem lesz több az elmúlt évtized legtöbb, hasonló felfogásban pihentetni igyekvő lemezénél, azok közül viszont legalább a működőképesebb és kiforrottabb megjelenésekre emlékeztet.