Az új stúdiólemez nagyrészt egy új-zélandi zenészhavernak, a Crowded House frontemberének, Neil Finn-nek az aucklandi házi stúdiójában került rögzítésre. A Wilcóból egy négytagú különítmény (a frontember Jeff Tweedy mellett a szintén multiinstrumentalista Pat Sansone és a ritmusszekció, John Stirratt basszusgitáros és Glenn Kotche dobos) dolgozott a dalok alapjain déli féltekén, a maradék két tag (Nels Cline gitáros és Mikael Jorgensen billentyűs) pedig fenn északon, az együttes chicagói stúdiójában folytatta a felvételeket.
Az önironikus című és borítójú Wilco (The Album) a zenekar pályáján talán az első lemez, mely azzal okoz meglepetést, hogy az előző stúdióanyag hangzásához képest nem nagyon okoz meglepetést (ez az első eset, hogy két sorlemez között nem történt semmiféle személyi változás az együttes felállásában). Nagyjából a Sky Blue Sky folytatását kapjuk némi visszakanyarodással a slágeres Summerteeth világához, és ezúttal az „együtt egyszerre” élő megszólalás helyett/mellett Tweedy-ék jobban kihasználták a stúdió adta lehetőségeket – de azért annyira messzire nem mentek, mint a Yankee Hotel Foxtrot esetében. Rövid (néha már-már túl rövid), koncentrált dalok alkotják az albumot, és nincs a lemeznek olyan egységes íve, mint az előzőnek, viszont az apró blokkok szépen követik egymást, és ennek köszönhetően némileg változatosabb is az anyag. A hetvenes évek country-rockját, telített hangzású időtlen popzenéjét idéző Wilco (The Album) egy nyugodt, magabiztos és továbbra is zseniális zenekart mutat, melyet szimplán öröm hallgatni.
A Wilco (The Song) című gitárgerjesztős, rockos nyitószám az együttes és rajongói erős kapcsolatát énekli meg, míg a Deeper Down azokat a hatvanas évekbeli pszichedelikus zenekarokat (The Zombies, The Left Banke) idézi, melyek komolyzenei betétekkel is kísérleteztek – a dalban szerepel egy korai elektromos billentyűs hangszer, az Ondes Martenot is! A szakítós témájú One Wing klasszikus „kései Wilco” – ehhez a számhoz tényleg mindenki a legjobb formáját adja, szép a felépítés, a hangszerelés, hátborzongatóak a dobok és a gitárok. Még ennél is jobb a Bull Black Nova elborultsága – a 2004-es Spiders (Kidsmoke) kraut-pszichedéliáját idéző, meghasadt személyiségről regélő szerzemény a lemez leghosszabbja is a maga majdnem hat percével.
A vihar után akusztikus nyugalom következik: a You And I című szerelmes duett a kanadai énekesnővel, Feisttel (Let It Die, Open Season, The Reminder), mintha egy házassági fogadalom lenne a kétségek ellenére is kitartást hirdető szövegével, minden szinten finom, halk, intim hangulatával. A hetvenes évek elejét idéző country-rockos You Never Know pedig olyan, mintha egy elveszett Traveling Wilburys-dal került volna most elő, így a George Harrison-féle My Sweet Lordra való kikacsintás is helyénvaló benne, akárcsak a nyugalomra intő sorok: „minden generáció azt hiszi, hogy neki a legrosszabb / azt hiszi, hogy most van itt a világvége”. Ezután Tweedy-ék melankolikus tónusra váltanak: a Country Disappeared instant klasszikus, a Solitaire a magány ellen szól, a hazájáért harcoló katona szemszögéből írt I’ll Fight pedig az album csúcsa. A lemez végén ismét megreccsenek kicsit a gitárok (Sonny Feeling) és akárcsak két éve, most is pozitív lecsengéssel, a szeretet mindenek felettiségével zárunk (Everlasting Everything).