Libertines-tagságának kezdetén, az Up The Bracket című bemutatkozó albumig terjedő időszakban az 1979-es születésű Pete Doherty igazán még bele sem jött hírhedtté váló önpusztító életmódjába annyira, hogy az jelentősebb mértékben a fellépések rovására mehetett volna, később pedig még ott volt a zenekar másik dalszerző-gitáros-énekese, Carl Barat, hogy (ha Pete egyáltalán jelen volt) kontroll alatt tartsa mind a koncerteket, mind pedig egyre széthullottabb állapotban lévő barátját és zenésztársát. A Babyshambles megalakulásával – és a Libertines szétesésével – azonban a botrányhős Doherty már tényleg teljesen egyedül és felügyelet nélkül maradt a reflektorfényben, folyamatos drogügyeinek és beszámíthatatlan állapotának köszönhetően a Babyshambles amúgy is közepesre sikerült debütalbumához, a Down In Albionhoz tartozó turné jó néhány dátuma esett áldozatul 2005-2006 folyamán, így jó, ha a zenekar legalább annyi koncertet meg tudott tartani, mint amennyit lemondani kényszerült.
Ezt követően azonban a gitároscserével megerősödött Babyshambles kiadott egy ütős kis EP-t (The Blinding), majd második nagylemeze, a brit gitárzene klasszikus tradícióit követő 2007-es Shotter’s Nation megjelentetésével végleg bizonyította létjogosultságát zenekarként, Doherty pedig drogelvonóra vonult és a hírek szerint új emberként tért vissza onnan. Mindezek tudatában már sokkal kevésbé kell úton a bécsi koncerthelyszín felé, vagy az Arena bejáratánál várakozva minden pillanatban a koncert váratlan lefújásától tartani.
Az Arena ezer férőhelyes fedett részében tartott koncertre már hónapokkal korábban elfogytak a jegyek, a teltház és a hangulat tehát garantált – mindenki Pete-jén a világ szeme, legalábbis a bécsi nézőké. A közönség bemelegítésének szerepét egy „angolos műveltségű” német zenekar, a szimpatikusan felejthető Atomic vállalta magára, majd fél tíz tájban már színpadon is a Babyshambles. A frontember egyik zenésztársának vállán ülve, nagykabátban, fejére húzott kapucniban érkezik a színpadra, és lekászálódva rögtön bele is vág kísérőivel az új lemez nyitódalába, a Carry Up On The Morningba, amit az album második száma és legnagyobb slágere, a 2007-es év legjobb dalai közé számító Delivery követ. A színpad bal szélén az új gitáros és dalszerzőtárs, Mick Whitnall mosolyog nagyokat, szinte végig a koncert folyamán, jobb oldalon a basszista Drew McConnell penget egészen elmélyülten, hátul a dobos Adam Ficek bújik meg a szerkója mögött – középen pedig ott áll a főszereplő, a rendzavaró, minden káosz forrása.
Az ártatlan angyalarcú botrányhős-frontember egyszínű pólót és egy elhordott Adidas-mackónadrágot visel, a cigaretta lazán lóg a szája sarkában, bal oldalon a haja égnek mered, pontosan azt a hatást keltve, mintha most kelt volna ki az ágyból – hát persze, hogy a tinilányok torkuk szakadtából visítanak, a vakuk pedig folyamatosan villognak. A zenekar teljesen együtt van, Pete fókuszált, dekoncentráltságnak semmi jele, a tekintete tiszta és meglepő józanságról árulkodik, jó kis témákat penget és a hangja több mint meggyőző, az a néhány kis öntudatlan, nyegle mozdulat, ami korábbról maradt vissza (mint például mikor egy ponton félig behunyt szemmel kis híján leesik a színpadról), pedig épp, hogy hozzátesz a „megtért lázadó” karakteréhez és a koncert atmoszférájához, nem pedig ront rajta.
A 18 dalból álló, de relatíve rövid, 65 perces műsor elsősorban az új Shotter’s Nation albumra és az azt megelőző The Blinding EP-re koncentrál, csak a repertoár utolsó harmadába kerül be néhány régi kulcsdal a Down In Albionról. Libertines-számokat sajnos nem hallhatunk, viszont két vadonatúj, lemezen még publikálatlan szerzeményt igen (Pretty Sue, Boy David). Pete a dalok közt egyszer-kétszer kedélyes csevegésbe kezd a közönséggel, cigarettára gyújt, egy ponton pedig a nézők soraiból színpadra repül egy brit lobogó is, amit az énekes aztán ráköt a mikrofonállványára. Később egy nagyon vigyorgó rajongó is színpadon terem, és addig nem hajlandó elhagyni azt, amíg nem kap Dohertytől egy játékos seggberúgást.
A punklázban úszó, megállás nélkül mozgásban levő tömeg hatalmas ovációval fogadja és énekli együtt a Shotter’s Nation dalait, ami nem is csoda: egymás után jönnek a jobbnál jobb szerzemények az új albumról (Baddie's Boogie, Unstookie Titled, Side Of The Road, You Talk). A slágerparádét és a nép folyamatos hullámzását csak egy-egy ballada (UnBiloTitled, Albion) tudja megakasztani időnként. A legeksztatikusabb pillanatokat a 2005-ös bemutatkozó album sikerdalai okozzák (a már említett Albion mellett a Pipedown, a Killamangiro, vagy a találó című Back From The Dead), de mire a koncert véget ér, egy kivétellel minden szám előkerül a köztes The Blinding EP-ről is (Beg Steal Or Borrow, The Blinding, Sedative, I Wish). A ska ritmusával jótékony változatosságot hozó I Wish végén Pete elhajítja gitárját, ami nagy meghökkenésére – és a közönség nagy derültségére – kettétörik. A kirobbanóan diadalmas Fuck Forever együtténeklésében aztán összeolvad az Arena teljes hallgatósága, s ez a dal (amely – mint a setlist tanulmányozása után kiderül – eredetileg ráadásként funkcionált volna) kicsit talán túl hamar, de le is zárja a koncertet.
koncertfotók + szöveg:
Katona Eszter