- Berki Krisztán, a londoni olimpia egyik magyar aranyesélyese. Hogy hangzik?
 
- Jól.  
 
- Nyomasztóan?  
 
- Nem igazán, bár kétségtelen, az utóbbi időben nem hagyják, hogy ne foglalkozzak az esélyességgel.  
 
- Stresszel a tét?  
 
- Nem vagyok izgulós. Ez valami örökletes dolog lehet nálam, vagy nem tudom, de tény, hogy sohasem izgultam. A stressz mindig inkább a versenyek után távozik belőlem, utána kezd azon pörögni az agyam, hogy mekkora volt a tét, mi lett volna ha... De vagyok annyira pozitív gondolkodású ember, hogy a negatív érzéseket egyből elhessegetem.  
 
- Ezt is örökölted? Régi sportoló családból származol, hogy ilyen könnyedén veszed a terheket?  
 
- Abszolút nem. Sőt, hatalmas véletlen, hogy tornász lett belőlem.  
 
- Hogyhogy?  
 
- Sokat játszottam a házunk udvarában, ahol volt egy olyan korlát, amelyre a szőnyeget terítették porolni. Én meg vagy a felső korlátba akasztottam be a lábamat és lógtam fejjel lefelé, vagy a lentin lengettem a lábamat, mintha ollóznék. Persze, akkor még azt sem tudtam, mi az az olló, csak rosszalkodásból csináltam. De a szüleim nem bánták, mert az óvodában egyszerűen nem tudtak lefárasztani, az udvarban meg legalább jól kihajtottam magam. A szemben lévő házban lakott egy tornaedző, aki észrevette a hiperaktivitásomat, és megkérdezte a szüleimet, mi lenne, ha elvinne tornázni. Így kezdődött.  
 
- Rögtön megszeretted?  
 
- Dehogy! Sőt, eleinte kifejezettem nem szerettem. Négy és fél éves voltam, sírva mentem, sírva jöttem. Annyira más volt a tornaterem, mint az ovis csoportom... De idővel ezen is túltettem magam, mondjuk a szüleim is sokat segítettek, támogattak.  
 
- Mikor derült ki, hogy van tehetséged a tornához?  
 
- Kilencvennégyben volt az első gyerekversenyem, akkor már látszott a mezőnyön, kinek van tehetsége hozzá és kinek nincs. Megjegyzem, az edzőm utóbb lenyilatkozta, nem is tartott tehetségesnek, s én a mai napig azt vallom: nálam a befektetett munka és a tehetség aránya nyolcvan-húsz százalék. Nagyon sokat dolgoztam és dolgozom azért, hogy az lehetek, aki vagyok, ott tarthatok, ahol tartok.  
 
- Ez azt jelenti, hogy azoknak sem kell feladniuk az álmaikat, akik gyerekként esetleg nem annyira ügyesek?  
 
- Senkinek sem kell feladnia az álmait. Valamiben mindenki jó – ha nem tornában, akkor valami másban, csak meg kell találni azt a valami mást. Van, akinek szerencséje van vele, mint például nekem, és van, akinek többet kell küzdeni érte.  
 
- Mi lennél, ha nem tornász?  
 
- Nem tudom. Igazából sohasem foglalkoztatott a gondolat, hogy mást keressek. Talán egyszer, egy hétig úsztam. Bedobtak a vízbe, aztán azt mondták, jöjjek ki, ahogy tudok. Ezek után nem nagyon forszíroztam ezt a sportot és a mai napig sem szeretek úszni, csak strandolás szinten. A tornán kívül még a technikai sportokat szeretem. Imádom a sebességet, szeretek autót vezetni, gokartozni és szívesen nézek a tévében is MotoGP-t, ralit, Formula-1-et. Igaz, utóbbit már nem annyira, mert Schumacher a nagy kedvencem és neki szegénynek mostanában nem nagyon megy.  
 
- Ha van kedvenced, akkor példaképed is van? 
 
- Sohasem állítottam magam elé példaképet, igyekeztem mindig a saját utamat járni, önmagam maradni. Nyilván tudok az elődeimről, tudom, hogy Magyar Zoltán, Borkai Zsolt, Guczoghy György utódának lenni nem lenne kis dolog – és itt elsősorban az eredményeikre gondolok. Másrészt azt is tisztelem bennük, hogy fel tudták építeni a civil karrierjüket.  
 
- És mi lesz civilben Berki Krisztián? Mi van a torna után?  
 
- Nem tudom, a jövő dönti el. Bár kifejezetten nyugodt vagyok, egyelőre nem érzem képesnek magam arra, hogy gyerekekkel foglalkozzak. Aztán ki tudja? Rióig még biztosan mint sportoló, mint tornász képzelem el a jövőmet, de ha van lehetőség, utána is szeretnék a torna közelében maradni.  
 
- Még akkor is, ha a sportvilág ma nem éppen tejjel-mézzel folyó Kánaán?  
 
- Még akkor is. Szerencsére én nem panaszkodhatom: az eredményeimnek köszönhetően vannak ösztöndíjaim, a klubom és az olimpiai bizottság is támogat.  
 
- Gondolom, azért voltak nehezebb időszakok is.  
 
- Persze! Amikor az első Európa-bajnoki címet szereztem 2005-ben, annyira rossz volt az anyagi helyzetem, hogy már szinte az edzésekre sem tudtam járni. Vidéken éltem a szüleimmel, az utazást se nagyon bírtuk. Aztán klubot váltottam, átjöttem Újpestre és ott kihúztak a csávából. Attól kezdve egyre jobban alakultak a dolgaim.  
 
- Mi a legjobb a tornában?  
 
- Én azért szeretem, mert soha sincs két egyforma gyakorlat. Hiába mutatom be havonta több százszor ugyanazt a gyakorlatot, nincs két egyforma fogásom, mindig lehet fejlődni, újabb elemeket megtanulni. Ez az, ami előre viszi az embert.  
 
- Melyik a kedvenc lapod a képzeletbeli emlékkönyvedben?  
 
- A 2005-ös debreceni Európa-bajnokság. Felejthetetlen érzés volt, amikor háromezer ember énekelte nekem a magyar Himnuszt. 
 
- Azóta számtalanszor eljátszották már neked. Londonban is eljátsszák?  
 
- Már megint kezdi... 
 
- Tényleg, megváltozott az életed az esélyesség miatt?  
 
- A média érdeklődése fokozódott, de azért ugyanúgy sokat kell dolgozni, mint eddig, hogy meglegyen az arany. Magam miatt is akarom, hogy meglegyen.  
 
- Vannak rosszabb napjaid?  
 
- Kinek nincsenek? Amikor hisztis vagyok, az edzőm próbál nyugtatgatni, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, jól haladunk. Rávilágít, hogy vannak nehéz napok, de azután nagyon jó érzés ott állni a dobogón. S ha ott állok, tényleg mindig úgy érzem, hogy megérte küzdeni.  
 
- Nő a feszültség, ahogy egyre közeledik az olimpia időpontja?  
 
- Nem gondolok erre. Most kezdtem az alapozást, aztán még van egy Európa-bajnokság, egyelőre erre koncentrálok. Aztán amikor mindezen túl leszek, jöhet az olimpia. Persze, azért hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolok rá gyakran. Nagy álmom teljesült azzal, hogy ott lehetek, s most már egy másik álom lebeg a szemem előtt.  
 
- Álmodsz is róla?  
 
- Gyakran.  
 
- És miről szólnak ezek az álmok?  
 
- Azt nem akarom elmondani. Maradjunk annyiban, hogy jó álmok ezek...