- Hogy lesz valakiből sprinter? 
 
- Véletlenül. Meg úgy, hogy megsérül a térde és abba kell hagynia a rúdugrást. De komolyra fordítva: az általános iskolás tesitanárom hívta fel a figyelmemet arra, hogy jól futok, ő ajánlotta, hogy menjek el atlétika szakkörre. Egy éve járhattam oda, amikor volt egy országos verseny, ahová Szabó Dezső vitt el minket, mert a tesitanár nem ért rá és mert az ő lánya is abba az osztályba járt, amelyikbe én. Látta, hogy futok, mondta, hogy menjek le edzésre – azóta nála készülök.  
 
- Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy futó leszel?  
 
- Dehogyis. Rúdugrással és távolugrással is foglalkoztam, csak aztán fájni kezdett a térdem, műteni kellett és nem tudtam többé ugrani, mert az sokkal jobban terheli ezt a testrészt, mint a futás. Pedig nagyon szerettem ugrani, élveztem a repülést... De hát ha nem lehet, akkor nem lehet. Persze, nagynéha, edzés után, amikor a többiek megfogják a rudakat, Dezső nekem is megengedi, hogy ugorjak, sőt, a szezon végén szerintem elindulok a csapatbajnokságon is. Csak a vicc kedvéért.  
 
- Azt most már tudjuk, mi a jó az ugrásban. De milyen szépséget lehet találni a futásban?  
 
- Azt, hogy gyorsan vége. Tizenkét másodperc alatt kész vagyok a versennyel, és bár igaz, hogy nincs javítási lehetőségem, de a számom gyors és erőteljes. Ráadásul az egyik legnézettebb az összes atlétikai szám közül: a döntőt általában este, kivilágított stadionban, sok néző előtt rendezik – és én ezt rettenetesen élvezem.  
 
- Mi kell ahhoz, hogy valaki jó sprinter legyen?  
 
- Gyors izomzat és erős boka. De szerintem a százméteres síkfutás az a műfaj, amihez hozzá lehet erősödni. Ha valaki inkább kitartó és szívesen körözget a pályán, az menjen el hosszútávfutónak. Aki robbanékony és gyors, annak meg a sprint való – persze, azért ehhez is kell kitartás.  
 

Nagyítás

- Meg elhivatottság. Ugyanis az ember azt látja, hogy világszinten majdnem csak a feketéknek terem babér a leggyorsabb számban. Hogy lehet ezt lelkileg feldolgozni?  
 
- A feketék genetikailag gyorsabbak – ezzel azt hiszem, nem árulok el nagy titkot. Ha megnézzük a legutóbbi junior Európa-bajnokságot, rajtam kívül mindössze egy fehér – egy lengyel lány – volt a döntőben. Mégsem látom kilátástalannak a helyzetet, főleg mert a felnőtt mezőnyben van egy francia fiú, aki világszínvonalon fut. Miért ne sikerülhetne nekünk is? Arról nem beszélve, hogy a váltóban még így is jók lehetünk, mert ott nem feltétlenül az számít, hogy ki milyen gyors, ügyesnek is kell lenni.  
 
- Meg tehetségesnek. Legalábbis úgy gondolom, a junior országos csúcshoz kevés a szorgalom. Hogy sikerült megdönteni?  
 
- Amikor először megdöntöttem a hétéves rekordot, nagyon meglepődtem, mert fájt a sarkam, nem nagyon edzettem a verseny előtt, fogalmam sem volt róla, hogy ilyet tudok futni. Aztán jött a junior Európa bajnokság, amelynek a döntőjében tovább javítottam immár a saját csúcsomat. A jobb oldalamon futó lány sokat segített. Ő nyerte meg az aranyérmet, s a futam elején nagyon húzott magával. A végén viszont elhúzott mellőlem, kicsit légüres térben futottam, miközben a másik oldalán ment a meccs a negyedik helyért. Két századdal maradtam le a negyedikről. Ha köztük futok, talán előrébb végzek. Na de mindegy, majd legközelebb.  
 
- Tizennyolc éves vagy, de már a felnőttek között is versenyzel. Milyen érzés?  
 
- Amikor felhívtak és elmondták, hogy indulhatok a Gyulai István emlékversenyen, ugráltam örömömben. Anyukám rám is szólt, hogy maradjak már csendben, mert átjönnek a szomszédok – de nem érdekelt! A fellegekben jártam a hírtől, hogy világ és olimpiai bajnokokkal futhatok együtt. Az sem érdekelt, hogy biztos külső pályát kapok, mert nem gondoltam, hogy valaha ilyen nevekkel leszek egy pályán. Remélem, nézők is lesznek, remélem, hazai pályán én sem okozok csalódást.  
 
- Mennyi lemondással jár az élsport? Sohasem zavart, hogy nem csinálhatod ugyanazt, amit az osztálytársaid, hogy nem bulizhatsz szabadon, mert másnap edzésed vagy versenyed van?  
 
- Persze, van, amiről le kell mondania az embernek, de egyelőre úgy érzem, megéri. Néha, amikor elmennek a barátaim nélkülem, az rosszul esik, ám szerencsére megértik, hogy nekem edzésem van és megpróbálunk olyan időpontot keresni, amikor ráérek. Azért ne gondolja senki, hogy aszkéták vagyunk, néha mi is elmehetünk szórakozni.  
 
- Mondjuk, ha valaki utánad akar futni, annak igyekeznie kell, mert elég gyors vagy. Mit szólnak ehhez a barátok?  
 
- Örülnek a sikereimnek, egyáltalán nem féltékenyek. Mindig kérdezgetik, hová megyünk legközelebb és le vannak nyűgözve az utazásaimtól.  
 

- És az iskolával mennyire könnyű összeegyeztetni a sportot?  
 
- Nekem egész jól megy. Sőt, azt figyeltem meg, hogy könnyebben tanulok, amikor edzek. Ha pihenőm van, tutira romlanak a jegyeim, mert akkor hazamegyek az iskolából és elütöm mással az időt, míg a felkészülési időszakban ezt nem engedhetem meg magamnak. Iskolából edzésre megyek, onnan haza, aztán meg tudom, hogy enni kell és tanulni, ellenkező esetben nem érek oda sehova.  
 
- Sportoló vagy, de ugyanakkor nő is. Muszáj megkérdeznem: oda kell figyelned arra, hogy mikor és mit eszel?  
 
- Csak arra, hogy a verseny előtt például mindig tésztát, mert az könnyebben felszívódik, energiává alakul. Egyébként általában nincs gond a súlyommal, ha meg igen, akkor eszem zöldségeket és gyümölcsöket, ilyenkor, nyáron azt még jobban is szeretem, mint a csokit. De ha „mekit” kívánok, azt eszem, ha tésztát, akkor meg azt.  
 
- Mik a távlati céljaid?  
 
- A rövid távú terveim között a jövő évi junior világbajnokság szerepel, már csak öt századra vagyok az utánpótlás-csúcstól, jövőre azt is megcélzom. A hosszú távú terveim között pedig nyilván ott van a riói olimpia... 
 
- Gyerekkorodtól kezdve készülsz a játékokra?  
 
- Azt nem mondanám. Amikor elkezdtem versenyezni, még csak hülyéskedésnek, játéknak tűnt az egész, aztán amikor jöttek a komoly versenyek és jöttek a sikerek, akkor már elkezdtem tervezgetni. Először az ifi vébére akartam kijutni, aztán a juniorra, s ezekkel párhuzamosan az olimpiai részvétel gondolata is befészkelte magát a fejembe. S nem is tudom – sőt, nem is akarom – kiverni onnan.  
 
 
Lapzárta után érkezett a hír: Naszti helyezett lett 100 méteres síkfutásban a Gyulai István Memorial Atlétikai Magyar Nagydíjon, július 30-án