Már ebből sem nehéz kitalálni, hogy a Licks által képviselt sablonos, ám húzós rock'n'roll szőrén-szálán eltűnt, ugyanakkor Lopez stílusjegyei szinte minden szerzeményre rányomták bélyegüket. A komplexitás és a dallamvezetés túlnyomó többségben egy az egyben a The Mars Voltát idézi, mindemellett a szerzemények sokszínűsége is nagy valószínűséggel a dalszerző-gitárosnak köszönhető.
 
A töredezett ritmusokkal operáló nyitódal, a Noche Sin Fin zaklatottsága még egy Jarboe-kaliberű mentálhigiéniai aknamezőnek is becsületére válna, Juliette-ből mintha csak a Született gyilkosok Mallory-ja bújna elő ismét. Ezzel együtt is inkább érdekes, mint jól eltalált darab.

Technikai megoldásait tekintve a zajos címadó dal is hasonló szellemben fogant, ám idővel ugyancsak érdektelenségbe fullad. Az egy szál gitárral kísért Hard Lovin' Woman vegytiszta blues-a egyértelműen Janis Joplinra hajaz, Lewis kisasszony a lelkét is kiénekli a szerzeményben. A meglehetősen semmitmondó Fantasy Bart és a Romeo-t a Ghosts című megzenésített szerelmi dráma követi, mely hangulatában a Joy Division életigenlését tolmácsolja.

Az albumon mindössze két klasszikus értelemben vett sláger hallható: az All Is For Good és az Uh Huh. Míg előbbi egy Garbage-ot idéző alternatív darab, addig utóbbi egy igen fogós gitár- és énektémával megáldott country-s tétel, melyben nyoma sincs Lopez kísérletező hajlamainak. A Junkyard Heart és az akusztikus Suicide Drive Bombers ezek után már képtelen a meglepetés erejével hatni.
 
Tény, hogy a Terra Incognita jóval izgalmasabb hallgatnivaló, mint a Licks-albumok bármelyike, ugyanakkor kiemelkedő momentumokat csak nyomokban sikerül felvonultatnia. Az újdonsült zenei környezet mindenesetre jól áll hősnőnknek, az azonban kérdéses, hogy sikerül-e végleg magára találnia.