A sztárproducer Rick Rubinnal (The Cult, Danzig, Red Hot Chili Peppers, System Of A Down stb.) felvett Vol. 3: (The Subliminal Verses) új fejezetet kezdett a Slipknot históriás könyvében: a korábbiaknál jóval progresszívebb, változatosabb lemez lett, mely tovább szilárdította a kollektíva helyét a világ legnépszerűbb metálzenekarai között. A pozitív kritikák és a kedvező eladási adatok ellenére Taylorék jelentős változásokat eszközöltek az új korong elkészítése előtt: Rick Rubin helyett például a Mudvayne producerét, Dave Fortmant hívták magul mellé (a csere nem igazán vált be, Fortman állítólag nem tudta összefogni a munkát, a zenészek később visszasírták Rubin profizmusát), a dalokat hazai terepen, egy iowai farmon vették fel (ezt a döntést nem bánták meg), valamint most első alkalommal dolgozott együtt igazán mind a kilenc tag a számok megírásában. 
 
Az All Hope Is Gone részben megvalósította a beígért durvulást, ugyanakkor nem szakított a Vol. 3: (The Subliminal Verses) új vonulatával sem: a korongon a populárisabb zenei struktúráknak ugyanúgy megtaláltak a helyét, mint a nyers, ellentmondást nem tűrő, földbe döngölő zúzásnak. A közel kétperces atmoszférikus .execute. című intrót követően a Gematria (The Killing Name) a zenekar legdühösebb, legbrutálisabb oldalát mutatja: hatpercnyi eszement tombolás, Corey Taylor félelmetes hörgésével, James Root és Mick Thomson gyilkos riffpárbajával, Joey Jordison géppuskatempóban lüktető lábdobjával és az ütős szekció őrült püfölésével. A folytatásban a hasonlóan kemény részeket tartalmazó Sulfer és a beharangozó kislemezdalnak választott Psychosocial már dallamos refrénnel ellenpontoz, majd még tovább megy a zenekar: a Dead Memories középtempós power ballad, érzelmes énekkel, belassulással. Corey Taylor a Vendettában is szokatlanul tisztán énekel (pontosabban úgy, ahogy másik zenekarában, a Stone Sourban megszokhattuk tőle), majd a lemez második felében a stoner beütésű Gehenna súlyos belassulása és a korong akusztikus gitáros balladája, a Snuff folytatja az előző album eklektikus, progresszív vonulatát. A This Cold Black és a lemezt záró címadó szám azonban ismét az Iowa könyörtelen vadságát idézi – extrém gyors kétlábgépes tempóval és elképesztő energikussággal előadva. Progresszivitás ide vagy oda, ez utóbbi a Slipknot legszimpatikusabb arca, és ameddig ez a kilenc őrült maszkos ilyen számokkal büntet, addig a különböző – amúgy jelentős részben izgalmas – elkalandozások is bőven beleférnek a produkciójukba. 
 
Az albumból speciális papírtokos CD+DVD verzió is kapható, ahol a CD-n az alapkiadás 12 száma után még három izgalmas bónuszdal is helyet kapott (a főanyaggal egy időben készült Child Of Burning Time, az előző lemezről származó Vermillion pt.2 atmoszférikus remixe Chris Vrennától, továbbá a csupán a zenekar egyik felét szerepeltető vokáldús ’Til We Die, melyet Jim Root gitáros és Shawn ”Clown” Crahan írtak, s melyhez ez utóbbi egy hagyományon dobszerkó mögé is beülhetett), a DVD-n pedig egy 34 perces filmösszeállítást kapunk az All Hope Is Gone felvételeiről (szintén a Bohóc rendezésében).