- Fél évtizeden át játszottál a Sírhant Művekben, az alakításodért Emmyre és Golden Globe-ra is jelöltek. Nehéz volt újra elkötelezned magad egy sorozat mellett?  
 
- Craig Wrighttal, a sorozat írójával már a Sírhant Művekben is dolgoztam együtt, és nagyon élveztem a közös munkát. A legkedvesebb részeim közül többnek ő volt a szerzője. Csak hogy néhány példával érzékeltessem a stílusát, ő írta azt az epizódot, amiben Nate eltemeti Lisát, vagy azt a részt, amikor Nate a negyvenedik születésnapját ünnepli. De el kell ismernem: nem volt könnyű belevágnom. Eleinte nem akartam elvállalni még egy sorozatot, de tetszett a téma. Tetszett, amit Craig ki akart hozni az egészből. Bár ebben a műfajban, még ha elég jó elképzelésed is van arról, hogy mit akarsz csinálni, egyáltalán nem biztos, hogy nem lesz belőle valami teljesen más. Számunkra is, akik játszanak benne, csak most alakul a sorozat. A stáb pedig egész egyszerűen fantasztikus, mindenkinek megvan a komikus és drámai vénája is, és ezt meg is próbáljuk kiaknázni.  
 
- És neked a komikusabb vagy a drámaibb hangvétel tetszik jobban?  
 
- Mindkettő, mert az élet egyszerre tragikus és komikus, erre utal a színház két maszkja is. Szeretem a sorozat humoros aspektusát, szerintem jól működhet, ha nem visszük túlzásba. Komédia és dráma határán egyensúlyozunk, de fontos, hogy a kettő határvonalán maradjunk, mert ha nagyon elviccelünk egy jelenetet, akkor félő, hogy egy drámaibb pillanatban az adott szereplő nem fog komolynak tűnni. 
 
- Egyelőre még nem ez okozhatja a legnagyobb problémát a nézőknek, hanem sokkal inkább az,

Édes, drága titkaink

ahogyan az általad játszott karakter, Nick nyomozósdit játszik... 
 
- Ez jogos, beleszaladtunk egy kisebbfajta problémába, ami abból adódott, hogy Nick George nem detektív, hanem ügyvéd. Vagyis együtt kell dolgoznia a rendőrséggel, hogy kiderítse, véletlen vagy szándékos repülőgép-baleset végzett-e az apjával. Nicknek egyformán gyanús Simon (Blair Underwood - a szerk.) és Tripp (Donald Sutherland - a szerk.) is, főleg, hogy mindkét milliárdos munkát akar ajánlani neki. A legkomolyabb indítékkal Tripp rendelkezhetne, ha tudna a felesége, Letitia (Jill Clayburgh - a szerk.) és az apám viszonyáról. Nick még mindig nem biztos abban, hogy Tripp tudott róla, mert egyszer elismerte, egyszer viszont nem. Szóval még Nicknek sem tiszták ezek a dolgok, nem hogy a nézőnek, de ígérem, ha türelmesek, akkor minden, ami most még összefüggéstelennek tűnik, össze fog állni.  
 
- Ezzel most sikerült alaposan felcsigázni minket. Elárulnál még néhány dolgot erről a titokzatos és bizonytalan ügyvédről és arról, hogy mit tartogat számára a jövő? Valóban bukás vár rá? 
 
- Talán annyit még elmondhatok róla: az apja halála mellett az is foglalkoztatja, hogy vajon képes-e jobban bánni a pénzzel, mint az apja vagy Tripp - azok az emberek, akik óriási vagyonok fölött rendelkeznek. Hát, ha tényleg megindul lefelé a lejtőn, akkor... hogy is van az a mondás? Á, megvan: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve... Vagyis Nick szándékai végső soron jók, csak túlságosan naiv. Ha azt gondolja, hogy felelősségteljesebben tudna bánni több milliárd dollárral, mint azok, akiknek ez a lehetőség már megadatott, akkor bizony arra fog jutni, hogy ő sem különb, a pénz őt is megrontja. Bármilyen is lesz az ehhez vezető út, azt hiszem, megváltás lesz számára. 
 
- A Sírhant Művek klasszikus családsorozat volt, ahogyan az Édes drága titkaink is, csak itt éppenséggel több család útjai keresztezik egymást. Végleg elkötelezted magad a családtörténetek mellett?  
 
- Ez így talán nem egészen pontos; nekem úgy tűnik, hogy minden sorozat egy-egy családra épül, kivéve a „munkahelyi” sorozatokat - de ezekben is egyfajta családi viszony alakul ki azok között, akik együtt dolgoznak. Ha jobban megnézzük a sikeres tévésorozatokat, gyakorlatilag mindegyik családokról szól...Várjunk csak egy kicsit, kihagytam az egy emberre épülő sorozatokat. A „dühös zsaru” vagy „egyedül a világ ellen” forgatókönyvekre gondolok, mint amilyen a Quincy is volt... De visszatérve az előbbiekhez, az első tévésorozatom, a Sports Night családsorozat volt (mármint a munkahelyi típusból - a szerk.) a Sírhant Művek, a Cybill szintén. A kedvenc sorozataim, a Simpson család, az All in the Family és a Maffiózók, egytől egyig családokról szólnak. 
 
- A szüleid tanárok voltak. Angol irodalom szakra jártál, tehát igaz, hogy te is erre a pályára készültél, amíg az egyetemi színjátszó szakkör meg nem pecsételte a sorsodat? 
 
- Őszintén szólva, nem igazán, bár a személyiségemet tekintve, azt hiszem, anyámra ütöttem. De apámmal úgy állt a dolog, hogy mindig az ellenkezőjét csináltam annak, amit mondott. Ebben azt hiszem, nincs semmi rendkívüli, elég sokan járnak hasonló cipőben. Ha inkább „ellentétes pszichológiát” alkalmazott volna, tudod, amikor pont az ellenkezőjét mondja annak, amit valójában szeretne, akkor talán elérte volna, amit akar. Akkor talán én is irodalmat tanítanék egy suliban, és az ókori színház maszkjait magyaráznám...