Az angol nyelvű számaival Amerikába is eljutó német Beatsteaks együttes 2005 óta – egy Kultiplex-koncert és két Sziget-fellépés után – immár negyedszer járt Magyarországon: a .limbo messsiah című új album turnéja 2007. október 26-án ért az A38 hajóra. A fergeteges koncert előtt, a délutáni beállás után találkoztunk az együttessel, melyből a sálba bugyolált Armin Teutoburg-Weiss frontember inkább pihentette fájós torkát, így a zenekarfotózás után a másik két gitáros-énekes alapítótag, Bernd Kurtzke és Peter Baumann közül ez utóbbival vonultunk el interjúzni. A kölyökképű Peter maga is frontember: Roy Baumann álnéven vezeti a zenekar Die Roy’s nevű feldolgozásprojektjét, mely a legutóbbi Beatsteaks-maxikon, például a Demons Galore EP-n is fontos szerepet kapott.
- Hány évesek voltatok, amikor 1995-ben elindult a Beatsteaks?
- 20-21 évesek. Nem iskolai barátok voltunk, inkább amolyan hobbizenekarként álltunk össze. Nekem ez az első igazi együttesem, előtte csak olyan volt, amivel feldolgozásokat játszottunk magunknak, vagy néha az utcán meg a metróban.
- Onnan elég nagy ugrás, hogy a Beatsteaksszel megnyertetek egy tehetségkutatót és felléphettetek a Sex Pistols 1996-os berlini koncertjén előzenekarként.
- A tizedik koncertünk volt még csak, és teljesen el voltunk ájulva attól, hogy a Sex Pistols előtt játszhatunk. Nem is igazán tudtuk élvezni a koncertet, annyira idegesek voltunk, túl sok ember volt az nekünk. De végül jól sikerült.
- Kaptatok Johnny Rottenéktől valami hasznos tanácsot a karrieretekre nézve?
- Hát nem. (nevet) Semmi kontaktusunk nem volt velük, légmenetesen el voltak zárva tőlünk.
- A következő évben, 1997-ben már meg is jelent az első albumotok, 48/49 címmel. Mit gondolsz arról lemezről így utólag?
- Tipikus első album, mindent beleraktunk. A dalokat már betéve tudtuk, hiszen hosszú idő óta játszottuk őket, csak fel kellett vennünk – 11 nap alatt meg is voltunk az egésszel, a keveréssel együtt. Ez az első album azért kellett, hogy legyen egy CD-nk, hogy azt mondhassuk: „tessék itt a CD-nk!” Egy berlini kis lemezcég adta ki, az XNO Records. Aminek a tulajdonosa azóta is mellettünk van: ő az egyik menedzserünk.
- Az első albumon még fele-fele arányban voltak angol és német szövegű dalok. Akkor még nem döntöttétek el, hogy teljesen átálltok-e az angolra?
- Ami azt illeti, kezdettől fogva csak angol nyelven akartunk dalokat írni. A német szövegű számok csak melléktermékek voltak: ha volt néhány jól sikerült strófánk, akkor hozzácsaptuk valami zenéhez. Főleg angolul írtunk már akkor is. De nem volt pontos koncepciónk vagy kvótánk arra nézve, hogy hány százalék német számunk lehet.
- A második album, a 2000-es Launched már teljesen angol nyelvű volt, német dal csak egy akadt rajta mutatóba, jelképesen, a lemez legvégén. És a legnagyobb amerikai punkkiadó, az Epitaph jelentette meg, amely előttetek még sohasem foglakozott német zenekarral. Ezt hogy sikerült elérnetek?
- Sokat koncerteztünk, Németország mellett szerte Európában is, és eljutottunk Amszterdamba, ahol az Epitaph európai főhadiszállása volt. Az embereik láttak minket a Melkweg klubban, és ők voltak az elsők, akik szerződést ajánlottak nekünk – mi meg persze aláírtuk. Kinyílt egy csomó ajtó előttünk, különféle Epitaph-válogatásokra kerültünk fel, hirtelen egész Európában, sőt Amerikában is megjelent a lemezünk. Túl sok visszhangja persze nem volt, de mázlistának érezhettük magunkat, hogy volt egyáltalán egy ilyen szerződésünk.
- Zeneileg mennyit fejlődtetek addigra?
- Mindig változtunk albumról albumra, de az nem a lemezcégtől függött, hanem az épp akkori ízlésünktől. Nem akartuk ismételni magunkat, próbáltunk új hatásokat, új dolgokat beépíteni a lemezbe. A második album jóval átgondoltabb anyag lett. Addigra dobost is cseréltünk, így azon a lemezen már a mostani dobosunk játszik (Thomas Götz – a szerk.), aki azóta is velünk van. Márpedig egy dobosváltás óriási különbséget jelent.
- A lemezre felkerült egy metálfeldolgozás is, a Manowartól a Kings Of Metal. Ezzel azt akartátok jelezni, hogy a Beatsteaks több, mint egy szokásos punkzenekar? Vagy csak egy szimpla poén volt?
- A régi basszusgitárosunk, aki azóta már nincs a zenekarban, ő igazi metálrajongó volt, és kicsit az ő kedvéért is csináltuk (Alexander Rosswaag 2001-ben távozott, és a helyére érkező Torsten Scholz basszistával vált teljessé a Beatsteaks mai felállása – a szerk.). Én is bírok egy csomó metál zenét, bár nem nevezném magam nagy metalistának. De természetesen a heavy metal is hatással volt ránk.
- A következő album a 2002-es Living Targets. Arról a lemezről milyen emlékeid vannak?
- Ugyanazzal a producerrel vettük fel, mint az előzőt, Uwe Sabirowkyval, ami így visszatekintve nem volt okos választás a részünkről. Nagyon erőlködtünk, nagyszerű dalszerzők akartunk lenni, mindent egyszerre akartunk. A Living Targets persze jó kis album, vannak rajta klassz számok, de számomra nem tűnik egységes anyagnak az elejétől a végéig. Vannak rajta dalok, amiket ma már egyáltalán nem játszunk, mert már nem igazán jelentenek semmit számunkra.
- Viszont ez volt az első albumotok, amiről már kislemezdalokat másoltatok ki. A Let Me In, amit te és Arnim írtatok, némi sikert is aratott. Akkoriban már dallamosabb, nagyobb közönségnek szóló számokra vágytatok?
- Nem, csak utólag gondolkodtunk el azon, melyik lehetne az a dal, amiket hajlandók lennének játszani a rádiók. A rádióknak persze túl kemény volt szinte az összes számunk. De sohasem írtunk úgy dalt, hogy eleve kislemeznek szántuk. Mindig másoktól halljuk, hogy ez vagy az a szám jó lenne kislemeznek.
- A következő album, a 2004-es SmackSmash már jóval lazább lemez, érezhető Clash-hatással, színesebb, humorosabb, tele van igazi slágerekkel. A néhai Clash-vezér Joe Strummer előtt tisztelgő Hello Joe-ban még fúvósokat is hallunk…
- A SmackSmash az úgynevezett „áttörést hozó albumunk”, ha úgy tetszik. Fogalmunk sem volt róla, hogy az lesz, csak olyan zenét csináltunk, amit akkor szerettünk és amit akkor magunknak szerettünk volna. A Clash eleve nagy hatással volt ránk korábban is, de ezen az albumon már kényelmesen tudtunk olyan dalokat is játszani, amelyeken nem a gitársikálás dominál végig. Nem kellett gitárhangzás mögé bújnunk, csak hogy hangosak legyünk. Jobban koncentráltunk a dalszerzésre, klassz dalokra, amiket örömmel hallgatunk, amikben nem csak dobok meg gitárok zúznak. Ez volt a leginkább dalszerzésre koncentráló albumunk. Jó hallgatni.
- Az Epitaph kiadóval lejárt a szerződésetek?
- Igen, három albumra szólt. A SmackSmash félig még Epitaph-, félig már Warner-kiadvány volt.
- Az az albumotok is megjelent Amerikában, és az egyik slágerdala, az I Don’t Care As Long As You Sing bekerült a Viva La Bam című nagysikerű MTV-műsorba, és annak filmzenelemezére is. Bam Margera a rajongótók?
- Igen, úgy tudom, bár nem volt alkalmam személyesen megkérdezni, mert még nem találkoztunk vele. Az amerikai punkszíntéren jó barátságba kerültünk olyan zenekarokkal, mint a NOFX, a Pennywise vagy a Mighty Mighty Bosstones, és valószínűleg abból a körből jutott el Margerához a lemezünk.
- Mennyit koncerteztetek Amerikában?
- Csak kétszer turnéztunk odaát, és a mind a kétszer a Warped Tour keretében (a punk-rock zenék és az extrém sportok közönségét megcélzó utazó fesztivál – a szerk.), öt-hat amerikai koncert, meg kettő Kanadában. Rövid kirándulások, de nagyon tömény élményekkel. És rájöttünk, hogy Amerika sem sokkal másabb, ott is ugyanolyanok a rajongók, csak nagyobbak a terek, nagyobbak a fesztiválok.
- Az új albumotok, a .limbo messiah már teljesen Warner-kiadvány. Megjelenik Amerikában is?
- Azt mondták nekünk, hogy talán, de még nem tudjuk biztosan. De nem is igazán számítunk már rá, inkább koncentrálunk a hazai terepre, Németországra, Európára. Amerikában nehéz kitűnni, annyi zenekar van, sokat kell turnézni, sok kis klubot végigjárni, sok időt tölteni ott. Már két ember is kisgyermekes apa a zenekarból, köztük én is, és bevallom, nem szeretnék egy évet tölteni Amerikában csak azért, hogy ott fussunk be. Nem prioritás számunkra. Csak annyi a prioritás, hogy klassz koncerteket adjunk – és egyre több embert vonzzunk ezekre a koncertekre.
- Ha már a koncerteknél tartunk: a 2005-ös Sziget Fesztiválon a svéd Hives előtt léptetek fel, mely ugye a fekete-fehér egyenöltözetéről híres, ti viszont mind az öten rikító zöld színű dzsekiben rohantatok a színpadra. Ez egyfajta fricska volt a Hives felé?
- Akkoriban épp a „zöld korszakunkban” voltunk, de persze odafigyeltünk, hogy kik játszanak előttünk és utánunk, és igyekeztünk nemcsak zenénkkel, de a kinézetünkkel is kitűnni. De a zöld cuccokat nem kifejezetten arra az alkalomra csináltattuk, ha erre gondolsz.
- Németországban, az ottani punk-rock színtéren most kábé milyen a pozíciótok?
- A két nagy sztárzenekarnak számító Die Ärzte és Die Toten Hosen tagjaival nagyon jó viszonyban vagyunk, és mindkét zenekar elvitt már minket turnéra magával, szóval valamivel alájuk sorolnám magunkat. (nevet)
- Az otthoni színtéren nem szokták a szemetekre vetni, hogy angolul énekeltek?
- Azért kezdtünk angolul, mert fülünknek az volt természetesebb, zeneileg több értelmét láttuk az angol nyelvnek, hiszen mindegyik példaképünk – talán az említett Die Ärzte és Die Toten Hosen kivételével – angol és amerikai volt. Szóval a piacra nem gondoltunk, sőt valószínűleg otthon népszerűbbek is lettünk volna, ha német nyelvnél maradunk. Nálunk ha németül énekelsz, az néha kicsit elvonja a figyelmet magáról a zenéről, mert akkor mindenki nagyon odafigyel, hogy milyen okosságot mondasz, mert ha tényleg van valami mondanivalód, akkor annak mélynek kell lenni, bla-bla-bla… Mi inkább a light verziót választjuk, ugyan néhány német dalt is elszórunk a koncerten, de a többi angolul van. Sohasem volt ebből problémánk, senki nem fogta ránk, hogy a külföldi piacra kacsintgatunk, mert akkoriban aztán tényleg nem kacsingathattunk semmilyen piacra. (nevet)
- A 2007-es albumotok, a .limbo messiah valamivel sötétebb, keményebb lett, mint az előző sikerlemez volt. Ez minek köszönhető?
- Próbáltuk nem ismételni magunkat, és ez maradt az ötletekből. Keményen akartunk dolgozni, és olyan számokat akartunk csinálni, amiket nehéz játszani. Akkor is, ha esetleg karcosabb lesz, és nem olyan könnyen befogadható. Az új album elég kemény, nem annyira popos és kellemes hallgatnivaló, mint az előző volt, ezért legalább olyan lemezcímet akartunk, ami könnyedebb színben tünteti fel. Egy másik német zenekar, a Tocotronic tagjai is ott voltak a stúdióban, amikor dobálóztunk az címötetekkel, és ők nagyon kardoskodtak a .limbo messiah cím mellett. Amikor ez szóba került, mindig elröhögtük magunkat, vagy legalábbis elvigyorogtunk rajta, a Tocotronic énekese pedig lelkesen bizonygatta, „micsoda nagyszerű punklemezcím!” Merthogy a limbo az a pokol tornáca, és akkor ott egy messiás…
- A dalszerzés átalakult nálatok az utóbbi időben? Vagy a szokásos: valaki hozza a riffeket, akkordokat és onnan együtt kidolgozzátok a dalt?
- Régebben így ment, de mostanra komplexebb lett, mert már nem annyira nyűgöznek le minket a hatásos riffek, inkább a dallamok és egyéb plusz ötletek az izgalmasak. De maga módszer lényegében ugyanaz maradt. Mindenki hozza a maga demóit a dalötletekkel, és együtt eldöntjük, melyeket használjuk közülük. De kétségtelenül Thomas, a dobosunk hozza legtöbb ötletet, ő általában komplex dalokkal érkezik.
- Az új album sikerszáma, a Cut Off The Top az egyik legjobb dal, amit idén hallottam. Slágeres, de közben kísérleti, a struktúrája, elektronikus effektezése. Nagy ugrás az eddigi dolgaitokhoz képest.
- Ez volt az egyik első ötletünk az új lemezre, de ezzel végeztünk utolsónak, annyit változtatgattunk rajta. Először megcsináltuk a verzéket, aztán még sokat vagdostuk, nem tudtuk, hogy lesz-e benne refrén, vagy hogy egyáltalán kell-e tennünk bele, vagy hogy mi lesz a fülbemászó rész a dalban. Végül amit most hallasz, az lett belőle: inkább egy hangulatdarab, mint egy verze-refrén szerkezetű dal.
- A She Was Great című szám szintén meglepetés tőletek, főleg a soulos, magas énekhang miatt.
- Amikor Arnim előénekli a vokálrészt, például amikor megmutatja a producernek, hogyan képzeli a dallamot, akkor nem azt az énekhangot szokta használni, mint a végleges felvételnél meg a koncerteken, tehát nem teljes erőből énekel. Ennél a dalnál mi mondtuk neki, hogy ez nagyon szépen hangzik, ne ordítson a végleges verziónál se. Ilyet sem csinálunk még eddig.
- A koncerteken gyakran előszedtek feldolgozásokat, nemrég kiadtatok egy EP-t is egy sor átirattal, ráadásul te vezeted a zenekar Die Roy’s nevű alkalmi feldolgozásprojektjét is, ahol minden tag felveszi a Roy keresztnevet, és már egy csomó B-oldalas számot rögzítettetek a legutóbbi Beatsteaks-maxikra. Ez a formáció mennyire komoly? Vannak például Die Roy’s-koncertek is?
- Hát egy Die Roy’s-koncertet már adtunk – annak a haverunknak a kedvéért, aki a pólóinkat és CD-inket árulja. De persze nekünk ez csak poén, egy vicczenekar. Úgy indult, hogy amikor az új albumra készültünk, kibéreltünk egy házat a semmi közepén, és esténként, mikor végeztünk a komoly munkával, bedobtunk néhány sört, és játszottuk, ami eszünkbe jutott. Megragadtam a mikrofon, és én mondtam a többieknek, mit csináljanak, ami nagyon vicces volt, mert általában nem az én stílusom irányítani másokat. De valahogy belebújtam ebbe a zenekarvezető-frontember karakterbe, és mivel mindenki remekül szórakozott, úgy döntöttünk, hogy felveszünk néhány B-oldalas számot, feldolgozásokból. Ennyi az egész, komolyabb célunk nincs ezzel.
interjú + fotók:
- 20-21 évesek. Nem iskolai barátok voltunk, inkább amolyan hobbizenekarként álltunk össze. Nekem ez az első igazi együttesem, előtte csak olyan volt, amivel feldolgozásokat játszottunk magunknak, vagy néha az utcán meg a metróban.
- Onnan elég nagy ugrás, hogy a Beatsteaksszel megnyertetek egy tehetségkutatót és felléphettetek a Sex Pistols 1996-os berlini koncertjén előzenekarként.
- A tizedik koncertünk volt még csak, és teljesen el voltunk ájulva attól, hogy a Sex Pistols előtt játszhatunk. Nem is igazán tudtuk élvezni a koncertet, annyira idegesek voltunk, túl sok ember volt az nekünk. De végül jól sikerült.
- Kaptatok Johnny Rottenéktől valami hasznos tanácsot a karrieretekre nézve?
- Hát nem. (nevet) Semmi kontaktusunk nem volt velük, légmenetesen el voltak zárva tőlünk.
- A következő évben, 1997-ben már meg is jelent az első albumotok, 48/49 címmel. Mit gondolsz arról lemezről így utólag?
- Az első albumon még fele-fele arányban voltak angol és német szövegű dalok. Akkor még nem döntöttétek el, hogy teljesen átálltok-e az angolra?
- Ami azt illeti, kezdettől fogva csak angol nyelven akartunk dalokat írni. A német szövegű számok csak melléktermékek voltak: ha volt néhány jól sikerült strófánk, akkor hozzácsaptuk valami zenéhez. Főleg angolul írtunk már akkor is. De nem volt pontos koncepciónk vagy kvótánk arra nézve, hogy hány százalék német számunk lehet.
- Sokat koncerteztünk, Németország mellett szerte Európában is, és eljutottunk Amszterdamba, ahol az Epitaph európai főhadiszállása volt. Az embereik láttak minket a Melkweg klubban, és ők voltak az elsők, akik szerződést ajánlottak nekünk – mi meg persze aláírtuk. Kinyílt egy csomó ajtó előttünk, különféle Epitaph-válogatásokra kerültünk fel, hirtelen egész Európában, sőt Amerikában is megjelent a lemezünk. Túl sok visszhangja persze nem volt, de mázlistának érezhettük magunkat, hogy volt egyáltalán egy ilyen szerződésünk.
- Zeneileg mennyit fejlődtetek addigra?
- Mindig változtunk albumról albumra, de az nem a lemezcégtől függött, hanem az épp akkori ízlésünktől. Nem akartuk ismételni magunkat, próbáltunk új hatásokat, új dolgokat beépíteni a lemezbe. A második album jóval átgondoltabb anyag lett. Addigra dobost is cseréltünk, így azon a lemezen már a mostani dobosunk játszik (Thomas Götz – a szerk.), aki azóta is velünk van. Márpedig egy dobosváltás óriási különbséget jelent.
- A lemezre felkerült egy metálfeldolgozás is, a Manowartól a Kings Of Metal. Ezzel azt akartátok jelezni, hogy a Beatsteaks több, mint egy szokásos punkzenekar? Vagy csak egy szimpla poén volt?
- A régi basszusgitárosunk, aki azóta már nincs a zenekarban, ő igazi metálrajongó volt, és kicsit az ő kedvéért is csináltuk (Alexander Rosswaag 2001-ben távozott, és a helyére érkező Torsten Scholz basszistával vált teljessé a Beatsteaks mai felállása – a szerk.). Én is bírok egy csomó metál zenét, bár nem nevezném magam nagy metalistának. De természetesen a heavy metal is hatással volt ránk.
- Ugyanazzal a producerrel vettük fel, mint az előzőt, Uwe Sabirowkyval, ami így visszatekintve nem volt okos választás a részünkről. Nagyon erőlködtünk, nagyszerű dalszerzők akartunk lenni, mindent egyszerre akartunk. A Living Targets persze jó kis album, vannak rajta klassz számok, de számomra nem tűnik egységes anyagnak az elejétől a végéig. Vannak rajta dalok, amiket ma már egyáltalán nem játszunk, mert már nem igazán jelentenek semmit számunkra.
- Viszont ez volt az első albumotok, amiről már kislemezdalokat másoltatok ki. A Let Me In, amit te és Arnim írtatok, némi sikert is aratott. Akkoriban már dallamosabb, nagyobb közönségnek szóló számokra vágytatok?
- Nem, csak utólag gondolkodtunk el azon, melyik lehetne az a dal, amiket hajlandók lennének játszani a rádiók. A rádióknak persze túl kemény volt szinte az összes számunk. De sohasem írtunk úgy dalt, hogy eleve kislemeznek szántuk. Mindig másoktól halljuk, hogy ez vagy az a szám jó lenne kislemeznek.
- A következő album, a 2004-es SmackSmash már jóval lazább lemez, érezhető Clash-hatással, színesebb, humorosabb, tele van igazi slágerekkel. A néhai Clash-vezér Joe Strummer előtt tisztelgő Hello Joe-ban még fúvósokat is hallunk…
- Az Epitaph kiadóval lejárt a szerződésetek?
- Igen, három albumra szólt. A SmackSmash félig még Epitaph-, félig már Warner-kiadvány volt.
- Az az albumotok is megjelent Amerikában, és az egyik slágerdala, az I Don’t Care As Long As You Sing bekerült a Viva La Bam című nagysikerű MTV-műsorba, és annak filmzenelemezére is. Bam Margera a rajongótók?
- Igen, úgy tudom, bár nem volt alkalmam személyesen megkérdezni, mert még nem találkoztunk vele. Az amerikai punkszíntéren jó barátságba kerültünk olyan zenekarokkal, mint a NOFX, a Pennywise vagy a Mighty Mighty Bosstones, és valószínűleg abból a körből jutott el Margerához a lemezünk.
- Mennyit koncerteztetek Amerikában?
- Csak kétszer turnéztunk odaát, és a mind a kétszer a Warped Tour keretében (a punk-rock zenék és az extrém sportok közönségét megcélzó utazó fesztivál – a szerk.), öt-hat amerikai koncert, meg kettő Kanadában. Rövid kirándulások, de nagyon tömény élményekkel. És rájöttünk, hogy Amerika sem sokkal másabb, ott is ugyanolyanok a rajongók, csak nagyobbak a terek, nagyobbak a fesztiválok.
- Az új albumotok, a .limbo messiah már teljesen Warner-kiadvány. Megjelenik Amerikában is?
- Azt mondták nekünk, hogy talán, de még nem tudjuk biztosan. De nem is igazán számítunk már rá, inkább koncentrálunk a hazai terepre, Németországra, Európára. Amerikában nehéz kitűnni, annyi zenekar van, sokat kell turnézni, sok kis klubot végigjárni, sok időt tölteni ott. Már két ember is kisgyermekes apa a zenekarból, köztük én is, és bevallom, nem szeretnék egy évet tölteni Amerikában csak azért, hogy ott fussunk be. Nem prioritás számunkra. Csak annyi a prioritás, hogy klassz koncerteket adjunk – és egyre több embert vonzzunk ezekre a koncertekre.
- Ha már a koncerteknél tartunk: a 2005-ös Sziget Fesztiválon a svéd Hives előtt léptetek fel, mely ugye a fekete-fehér egyenöltözetéről híres, ti viszont mind az öten rikító zöld színű dzsekiben rohantatok a színpadra. Ez egyfajta fricska volt a Hives felé?
- Akkoriban épp a „zöld korszakunkban” voltunk, de persze odafigyeltünk, hogy kik játszanak előttünk és utánunk, és igyekeztünk nemcsak zenénkkel, de a kinézetünkkel is kitűnni. De a zöld cuccokat nem kifejezetten arra az alkalomra csináltattuk, ha erre gondolsz.
- Németországban, az ottani punk-rock színtéren most kábé milyen a pozíciótok?
- A két nagy sztárzenekarnak számító Die Ärzte és Die Toten Hosen tagjaival nagyon jó viszonyban vagyunk, és mindkét zenekar elvitt már minket turnéra magával, szóval valamivel alájuk sorolnám magunkat. (nevet)
- Az otthoni színtéren nem szokták a szemetekre vetni, hogy angolul énekeltek?
- Azért kezdtünk angolul, mert fülünknek az volt természetesebb, zeneileg több értelmét láttuk az angol nyelvnek, hiszen mindegyik példaképünk – talán az említett Die Ärzte és Die Toten Hosen kivételével – angol és amerikai volt. Szóval a piacra nem gondoltunk, sőt valószínűleg otthon népszerűbbek is lettünk volna, ha német nyelvnél maradunk. Nálunk ha németül énekelsz, az néha kicsit elvonja a figyelmet magáról a zenéről, mert akkor mindenki nagyon odafigyel, hogy milyen okosságot mondasz, mert ha tényleg van valami mondanivalód, akkor annak mélynek kell lenni, bla-bla-bla… Mi inkább a light verziót választjuk, ugyan néhány német dalt is elszórunk a koncerten, de a többi angolul van. Sohasem volt ebből problémánk, senki nem fogta ránk, hogy a külföldi piacra kacsintgatunk, mert akkoriban aztán tényleg nem kacsingathattunk semmilyen piacra. (nevet)
- A 2007-es albumotok, a .limbo messiah valamivel sötétebb, keményebb lett, mint az előző sikerlemez volt. Ez minek köszönhető?
- Próbáltuk nem ismételni magunkat, és ez maradt az ötletekből. Keményen akartunk dolgozni, és olyan számokat akartunk csinálni, amiket nehéz játszani. Akkor is, ha esetleg karcosabb lesz, és nem olyan könnyen befogadható. Az új album elég kemény, nem annyira popos és kellemes hallgatnivaló, mint az előző volt, ezért legalább olyan lemezcímet akartunk, ami könnyedebb színben tünteti fel. Egy másik német zenekar, a Tocotronic tagjai is ott voltak a stúdióban, amikor dobálóztunk az címötetekkel, és ők nagyon kardoskodtak a .limbo messiah cím mellett. Amikor ez szóba került, mindig elröhögtük magunkat, vagy legalábbis elvigyorogtunk rajta, a Tocotronic énekese pedig lelkesen bizonygatta, „micsoda nagyszerű punklemezcím!” Merthogy a limbo az a pokol tornáca, és akkor ott egy messiás…
- Régebben így ment, de mostanra komplexebb lett, mert már nem annyira nyűgöznek le minket a hatásos riffek, inkább a dallamok és egyéb plusz ötletek az izgalmasak. De maga módszer lényegében ugyanaz maradt. Mindenki hozza a maga demóit a dalötletekkel, és együtt eldöntjük, melyeket használjuk közülük. De kétségtelenül Thomas, a dobosunk hozza legtöbb ötletet, ő általában komplex dalokkal érkezik.
- Az új album sikerszáma, a Cut Off The Top az egyik legjobb dal, amit idén hallottam. Slágeres, de közben kísérleti, a struktúrája, elektronikus effektezése. Nagy ugrás az eddigi dolgaitokhoz képest.
- Ez volt az egyik első ötletünk az új lemezre, de ezzel végeztünk utolsónak, annyit változtatgattunk rajta. Először megcsináltuk a verzéket, aztán még sokat vagdostuk, nem tudtuk, hogy lesz-e benne refrén, vagy hogy egyáltalán kell-e tennünk bele, vagy hogy mi lesz a fülbemászó rész a dalban. Végül amit most hallasz, az lett belőle: inkább egy hangulatdarab, mint egy verze-refrén szerkezetű dal.
- A She Was Great című szám szintén meglepetés tőletek, főleg a soulos, magas énekhang miatt.
- Amikor Arnim előénekli a vokálrészt, például amikor megmutatja a producernek, hogyan képzeli a dallamot, akkor nem azt az énekhangot szokta használni, mint a végleges felvételnél meg a koncerteken, tehát nem teljes erőből énekel. Ennél a dalnál mi mondtuk neki, hogy ez nagyon szépen hangzik, ne ordítson a végleges verziónál se. Ilyet sem csinálunk még eddig.
- A koncerteken gyakran előszedtek feldolgozásokat, nemrég kiadtatok egy EP-t is egy sor átirattal, ráadásul te vezeted a zenekar Die Roy’s nevű alkalmi feldolgozásprojektjét is, ahol minden tag felveszi a Roy keresztnevet, és már egy csomó B-oldalas számot rögzítettetek a legutóbbi Beatsteaks-maxikra. Ez a formáció mennyire komoly? Vannak például Die Roy’s-koncertek is?
- Hát egy Die Roy’s-koncertet már adtunk – annak a haverunknak a kedvéért, aki a pólóinkat és CD-inket árulja. De persze nekünk ez csak poén, egy vicczenekar. Úgy indult, hogy amikor az új albumra készültünk, kibéreltünk egy házat a semmi közepén, és esténként, mikor végeztünk a komoly munkával, bedobtunk néhány sört, és játszottuk, ami eszünkbe jutott. Megragadtam a mikrofon, és én mondtam a többieknek, mit csináljanak, ami nagyon vicces volt, mert általában nem az én stílusom irányítani másokat. De valahogy belebújtam ebbe a zenekarvezető-frontember karakterbe, és mivel mindenki remekül szórakozott, úgy döntöttünk, hogy felveszünk néhány B-oldalas számot, feldolgozásokból. Ennyi az egész, komolyabb célunk nincs ezzel.
interjú + fotók:
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek