A déli kontinens popzenei történelemkönyvébe monstre eseményként bekerült 1996-os Crowded House-búcsúkoncert tízéves jubileumán az egykor videón kiadott koncertfelvétel, a Farewell To The World végre DVD-n és CD-n is elérhetővé vált, a hajdani tagok pedig újra egymásra találtak a DVD audiokommentárjának felmondása közben. Nem sokkal később Neil Finn, a zenekar fő dalszerző-gitárosa-énekese harmadik szólólemezének elkészítéséhez meghívta Nick Seymour basszusgitárost és a felvételek közben döntöttek úgy, hogy az anyagból inkább egy Crowded House-lemezt hoznak össze. Visszatért Mark Hart billentyűs-gitáros is, dobosként pedig Beck turnézenésze, Matt Sherrod pótolta az elhunyt Paul Hestert. 
 
A Time On Earth szép tisztelgés Hester emléke előtt, de közben felér a legjobb Crowded House-albumok szintjére (Temple Of Low Men – 1988, Woodface – 1991). Kissé furamód két felvételi session anyagából gyúrták össze az albumot, ám szerencsére a végeredményen ebből semmiféle egyenetlenség nem érzékelhető. A dalok nagy részét Finn még a tervezett szólólemezéhoz rögzítette Seymourral és tucatnyi vendégzenésszel, a hangszeresként is közreműködő Ethan Johns producer (Ryan Adams, Rufus Wainwright, Kings Of Leon stb.) felügyelete alatt. Ebből a termésből kiemelkedik a régimódi orgonákkal ékesített Heaven That I’m Making, a légies hatású A Sigh és a dögös Walk Her Way Down. Az újraegyesült zenekar négy dalt rögzített közösen, csupa tempós, slágeres szerzeményt (az Even A Child és a She Called Up kifejezetten fülbemászó), melyeknél a biztos kezű Steve Lillywhite producer (U2, The Pogues, Peter Gabriel, Morrissey, La’s, Travis, Razorlight stb.) volt a hangzásfelelős, két számba pedig a Smiths-gitárhős Johnny Marr is besegített (az Even A Childnak társzerzője is). A korongot kétségtelenül uralja az elmúlás, a nehéz helyzetekkel való szembenézés és a reménykeresés témája, mégsem mélabús emlékezés. Sokkal inkább egy elsőrangú, ihletett szövegekkel kedveskedő, a már említetteken túl is számos erős pillanattal bíró poplemez, mely kitűnő aláfestést biztosít egy meleg őszi sétához, remek háttérzene egy forró teával kísért beszélgetéshez, vagy éppen príma hallgatnivaló egy fotelba süppedős estéhez. 
 
Azokban az esetekben, amikor egy zenekar kerek, lezártnak hitt, tisztességes életműve után érzi úgy, hogy még érdemes visszatérnie, mindig felmerül a „miért?” kérdése. Ritka, hogy olyan új stúdióanyag születik, aminek kapcsán kimondhatjuk, hogy tényleg megérte az újraegyesülés: nemhogy csalódás nem lett a dologból, de kifejezetten üdítő a sok év utáni újbóli közös produkció. Ez most egy ilyen ritka alkalom.