A 2004-es Up All Night
ígéretes bemutatkozása után a londoni Razorlight együttes címnélküli második albuma már 2006 legjobb lemezei közé számított (az évösszegző est.hu-lista legmagasabbra jutó brit kiadványa volt), de az év egyik legnagyobb kereskedelmi sikere is lett Nagy-Britanniában. A zenekar dalszerző-gitáros-énekese, az 1980-as születésű Johnny Borrell a XXI. század talán legtökéletesebb brit rocksztárja – kinézet, attitűd, tehetség és siker szempontjából egyaránt. Kirsten Dunst 2007-es pasija, a Vogue magazin címlapfiúja – aki zenekarával a napokban komplett fotókiállítást kapott egy londoni galériában – a Razorlight pazar Sziget-koncertje előtt nyilatkozott az est.hu-nak.
Linkek
Kapcsolódó cikkek
- Mikor gondoltál először arra, hogy rocksztár leszel, vagy egyáltalán zenész?
- Már kissrác koromban is folyton írtam, sok-sok szöveget, versszerűségeket, de sosem gondoltam, hogy zenész lesz belőlem. Aztán egy napon, mikor a bátyám épp bulizni volt valahol, bementem a szobájába, ahol volt neki egy gitárja, felvettem, pengettem néhány akkordot, megpróbáltam rájuk illeszteni valamit azokból a versekből, amiket írtam, és az úgy hangzott, mint egy dal. Akkor gondoltam, hogy ez menne nekem, talán.
- Kik voltak kezdő zenészként az első hőseid, példaképeid?
- A nyilvánvaló példaképek, a hatvanas-hetvenes évekbeli előadók…
- A Beatles meg a folkos dalszerző-énekesek?
- Igen, Joni Mitchell, Bob Dylan, a Led Zeppelin, Jimi Hendrix… Aztán rajtuk keresztül visszajutottam egészen a gyökereig, rátaláltam a korai rock’n’rollra meg a bluesra, Leadbellyre és a delta blues előadókra, és így tovább, bla-bla-bla…
- A karriered a 2000-es évek elején ugyanabban a baráti társaságban indult, ahol a Libertines tagjai, Pete Doherty, Carl Barat és John Hassall, vagy az Others vezére, Dominic Masters is kezdték. Milyen volt ez a „dalstoni színtér”?
- Nem tűnt „színtérnek” abban az időben, csak egy csapat haver voltunk, nem volt pénzünk, nem tudtunk mit csinálni, így hát meg kellett teremtenünk a saját szórakozásunkat. És kiderült, hogy abban nagyon jók vagyunk. Lényegében csak ennyi volt: egy csapat haver, tele kalandvággyal, és nem féltünk semmitől.
- Miután a Libertines beindult, te is megcsináltad a saját zenekarodat. Volt egyfajta versengés köztetek, hogy te majd megmutatod, és többre viszed a saját dalaiddal, mint a többiek?
- Persze, természetesen ez is mozgatott minket.
- Mit gondolsz a többiek mostani dolgairól, amiket a Libertines feloszlása óta csináltak?
- (nagy szünetet tart) Háááát… nem is tudom… ez... (végül megtalálja a diplomatikus választ) Nem hiszem, hogy amit most csinálnak, jobb lenne annál, amit korábban csináltak.
- A te zenekarodba két svéd tag is bekerült, Björn Agren gitáros és basszistaként Carl Delamo. Rájuk hogyan bukkantál?
- Londonban találkoztam Björnnel, aztán a haverja, Carl a következő héten érkezett Svédországból, én meg úgy voltam vele, hogy „oké, Carl, gyere le próbára és zenéljünk!” Ő meg lejött, és azóta együtt zenélünk (időközben csak egy tagcserére került sor: Christian Smith Pancorvo dobos helyére az első album felvétele után, 2004 tavaszán Andy Burrows került – a szerk.)
- Az első albumotok, a 2004-es Up All Night idején érezhetően nagy hatással volt rátok a hetvenes évek New York-i art-punkja, olyan zenekarok, mint a Patti Smith Group vagy a Television. Egy fiatal londoni együttes hogyhogy egy negyedszázaddal korábbi amerikai színteret választ zenei mintául?
- Egyszerűen beleszerettem abba a zenei világba, és arra gondoltam, hogy valahogy átemelem azt a hangzást, főleg a Television-dolgot, és interpretálom – ha nem is konkrétan a dalstruktúrákat, de azt a hangulatot –, úgy, hogy közben a saját életemről, a körülöttem lévő dolgokról énekelek. Igen, a Television megszállottja voltam, végül is az ő dolgaik miatt kaptam kedvet arra, hogy zenekarban játsszak. Az a lazaság, az a vadság a Smithsnél, az Oasisnél és a többi brit dolognál is nagyobb hatással volt rám, viszont én nem Amerikáról akartam énekelni, hanem a saját londoni életemről. És ebből született az Up All Night.
- A második albumon, a 2006-os címnélküli lemezen aztán már jóval általánosabbak, univerzálisabbak lettek a szövegeid.
- Amikor az első albumot készítettem, csak Londont ismertem: nem tudtam, hogy azon kívül bármi más is létezik. De amikor már turnéztam szerte a világon, utána olyan lemezt akartam írni, ami arról szól, hogy milyen az életem a nagyvilágban, merthogy akkor már ott éltem: össze-vissza az egész világon. Akkor már nem énekelhettem csak Londonról, mint az első albumon: a második lemezt már sokkal nagyobb léptékűnek akartuk. De azt hiszem, a tökéletes Razorlight-album a kettő keresztezése lenne. Valószínűleg a harmadik olyan lesz: megtalálja a megfelelő metszetet az első két lemez világa között.
- A második album zeneileg is univerzálisabb, jóval szélesebb spektrumot fog át, az ötvenes évekbeli zongorás rock’n’rolltól a hatvanas évekbeli gitárpopon és soulon át a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának new wave-jéig és pop-rockjáig.
- Mindig is megvoltak az efféle ötleteim, elképzeléseim, csak nem voltunk elég jók zeneileg ahhoz, hogy már az első lemezen megvalósítsuk őket. A második albumra viszont már jobbak lettünk zenekarként, és meg tudtuk őket valósítani. Az első album idején kiadott kislemezeink B-oldalas dalai is elég sokfélék voltak már, volt köztük reggae, ötvenes évek stílusú számok, balladák, mindenféle, de nem álltak össze igazán jó dalokká, mert zenekarként nem álltunk még erre készen. Most a második albumon már megvoltak a képességeink az ilyen típusú dalokhoz, hogy azok igazán működjenek.
- Mindig meg akartam kérdezni: miért jelentet meg címnélküli albumot egy zenekar, amikor már nem a bemutatkozó lemezéről van szó? Miért választottátok azt, hogy nem választotok címet a második albumhoz?
- Mert annyira kevés a fantáziánk (nevet). Nem jutott eszünkbe elég frappáns cím.
- Néhány együttes esetében egy címnélküli lemez új szakasz kezdetét jelöli a karrierben, mint mikor a Genesis átment popzenekarba, vagy amikor a Blur szakított a britpoppal. De nálatok ez még csak a második album!
- Valamilyen szinten, nálunk is új kezdetről volt szó, hiszen Andy még nem volt a zenekarban az első lemez felvételekor. Másrészt viszont az is benne volt a dologban, hogy szerettem volna nagy betűtípust használni a nevünkhöz. Nagyon szeretem ezt a borítót: csak a zenekarnév és a zenekari tagok fekete-fehérben!
- A harmadik albumból mennyi van már meg? Mennyi van már meg a dalaiból, vagy a koncepciójából, azon kívül, hogy az első kettő erényeit egyesíti?
- Sok új dalt írtunk, jól szólnak, de még bármerre el lehet őket vinni. Úgy érzem, a második album a dallamosság szempontjából egy valóságos tour de force (virtuóz teljesítmény, bravúrdarab – a szerk.), csodálatos melódiák vannak benne. A következő, azt hiszem, számomra szövegi szempontból lesz tour de force. Ebben a pillanatban még semmi sem fix, bármi lehet belőle. Igazából rock’n’roll lemeznek akarom, olyannak, hogy robbanjon.
- Nagy-Britanniában már kereskedelmileg is a legsikeresebb zenekarok közé léptetek a 2006-os albumotokkal, több mint egymilliót adtatok el belőle hazai terepen. De milyen esélyt látsz a Razorlight amerikai áttörésére?
- Nem is tudom. Amikor felnőttünk, zenészként nyilvánvalóan arról álmodoztunk, hogy meghódítjuk Amerikát. De az az Amerika, amire akkor gondoltunk, ma már nem létezik. Az az Amerika, amiről Elton John énekelt a Goodbye Yellow Brick Road idején (a zongorista-énekes karrierjének legsikeresebb albuma 1973-ban jelent meg – a szerk.), vagy az az Amerika, amit a Police talált a hetvenes évek végén, mára végleg elveszett. Az elmúlt tizenöt évben az európai zene és amerikai zene – már ami a gitárzenéket illeti – teljesen különvált. Nagyon kevés zenekar van, ami itt is és ott is egyformán sikeres.
- Az elmúlt években például a Travisnek, a Coldplay-nek vagy a Snow Patrolnak azért sikerült áttörnie Amerikában is.
- Hát igen, de nem tudom, ez min múlik. Mi csak annyit tehetünk, hogy továbbra is jó dalokat írunk és továbbra is turnézunk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
- Az például nem elhanyagolható, hogy a kapcsolatod Kirsten Dunsttal elég nagy publicitást kapott: rengeteget fotóztak együtt titeket, és találgatták, hogy te leszel-e a következő Chris Martin, akinek egy hollywoodi sztárbarátnő megdobja a profilját Amerikában is…
- Persze, persze, fotózgathatnak és irkálhatnak nyugodtan, de a végén úgyis csak a zene számít.
- Nagyszájú, nagyképű, botrányos, arrogáns riportalany hírében állsz, de itt most ahogy beszélgetünk, nem tűnsz annak. Vagy azt az arcodat csak a brit popsajtónak és bulvárlapoknak tartogatod?
- Amikor a zenekarom először kezdett sikereket aratni, és megállás nélkül jöttek az interjúkészítők, azt hiszem, akkor határoztam el, hogy kitalálok magamnak – egyfajta védekező mechanizmusként – egy karaktert, és azzá válok. Itt van ez a karakter, akit kitaláltam, ez a Johnny Borrell figura, aki mondhat, amit akar, és akiről írhatnak, amit akarnak, de ez engem nem fog érinteni, mert én biztonságban leszek mögötte megbújva.
- Todd Haynes rockfilmjében, a Velvet Goldmine-ban van erről egy mondat: „a sztárrá válás titka, hogy tudni kell sztárként viselkedni”.
- Igen, de ez nálam nem tudatos döntés volt, inkább tudat alatti, mivel elég fiatal voltam, és próbáltam elrejtőzni az elől, hogy a külvilág beférkőzzön az életembe. Másrészt viszont néha mondasz dolgokat, amit az érzékenység mondat veled, az emberek mégis botrányosnak meg feltűnősködésnek gondolják. Egy biztos: képmutató és álszent lenni nem akarok. Ha például egy interjúban a drogokról kérdeznek, akkor elmondom, amit gondolok. De az igazán borzalmas az, amikor valami olyasmit mondasz, amit szeretnél, hogy le is írjanak, például politikával kapcsolatos dolgokat, de aztán azokat egyáltalán nem látod viszont a megjelent interjúban, csak azt, amit például a kokainról mondtál. Ez eléggé le tud hangolni.
- Híres vagy arról, hogy lefikázol más konkurens zenekarokat. Vannak olyan előadók is, akikről jó véleménnyel vagy?
- Vannak sokan. Nagyon szeretem például az LCD Soundsystemet, ezt a mostani második albumot, az egy briliáns lemez. Aztán ott van egy új előadó, Florence and the Machine, menj fel a myspace oldalára, csodálatos hangja van annak a csajnak! Vagy ott van a Tinseltown nevű zenekar, az is nagyon jó.
- A Razorlight karrierjének mik voltak az eddigi fénypontjai?
- Nehéz választani, mert folyamatosan tart: fénypontok, jó dolgok végtelen sora. Minden alkalom, amikor telt ház előtt játszunk, bármekkora is a terem, tízezres vagy csak kétszáz fős, az csodálatos érzés, imádom. Vagy Nelson Mandelával találkozni, az is elég klassz dolog (nevet).
- Ez olyasmi, amit a U2 szokott csinálni.
- Ja ja. De az ember egy ilyen dolgot sosem felejt el.
- Te mire vagy személy szerint a legbüszkébb a Razorlight eddigi pályáját tekintve?
- Nagyon boldog voltam, hogy nagy sláger lett az America című számunkból (2006 októberében feljutott a brit kislemezlista csúcsára is – a szerk.), mert azt én egy személyes jellegű politikus dalnak tartom. Úgy érzem, kevés zenekar énekel arról, hogy mi történik a világban, és hogy nekünk sikerült slágerré tennünk egy olyan dalt, ami tényleg a világban zajló dolgokról beszél, arra nagyon büszke voltam.
- És hogyan fogadták ezt a dalt Amerikában?
- Tudomást sem vettek róla.
koncertfotó: Kardos Zsuzsa
interjú + interjúfotók: Déri Zsolt
- Már kissrác koromban is folyton írtam, sok-sok szöveget, versszerűségeket, de sosem gondoltam, hogy zenész lesz belőlem. Aztán egy napon, mikor a bátyám épp bulizni volt valahol, bementem a szobájába, ahol volt neki egy gitárja, felvettem, pengettem néhány akkordot, megpróbáltam rájuk illeszteni valamit azokból a versekből, amiket írtam, és az úgy hangzott, mint egy dal. Akkor gondoltam, hogy ez menne nekem, talán.
- Kik voltak kezdő zenészként az első hőseid, példaképeid?
- A nyilvánvaló példaképek, a hatvanas-hetvenes évekbeli előadók…
- A Beatles meg a folkos dalszerző-énekesek?
- Igen, Joni Mitchell, Bob Dylan, a Led Zeppelin, Jimi Hendrix… Aztán rajtuk keresztül visszajutottam egészen a gyökereig, rátaláltam a korai rock’n’rollra meg a bluesra, Leadbellyre és a delta blues előadókra, és így tovább, bla-bla-bla…
- A karriered a 2000-es évek elején ugyanabban a baráti társaságban indult, ahol a Libertines tagjai, Pete Doherty, Carl Barat és John Hassall, vagy az Others vezére, Dominic Masters is kezdték. Milyen volt ez a „dalstoni színtér”?
- Nem tűnt „színtérnek” abban az időben, csak egy csapat haver voltunk, nem volt pénzünk, nem tudtunk mit csinálni, így hát meg kellett teremtenünk a saját szórakozásunkat. És kiderült, hogy abban nagyon jók vagyunk. Lényegében csak ennyi volt: egy csapat haver, tele kalandvággyal, és nem féltünk semmitől.
- Miután a Libertines beindult, te is megcsináltad a saját zenekarodat. Volt egyfajta versengés köztetek, hogy te majd megmutatod, és többre viszed a saját dalaiddal, mint a többiek?
- Persze, természetesen ez is mozgatott minket.
- Mit gondolsz a többiek mostani dolgairól, amiket a Libertines feloszlása óta csináltak?
- (nagy szünetet tart) Háááát… nem is tudom… ez... (végül megtalálja a diplomatikus választ) Nem hiszem, hogy amit most csinálnak, jobb lenne annál, amit korábban csináltak.
- A te zenekarodba két svéd tag is bekerült, Björn Agren gitáros és basszistaként Carl Delamo. Rájuk hogyan bukkantál?
- Londonban találkoztam Björnnel, aztán a haverja, Carl a következő héten érkezett Svédországból, én meg úgy voltam vele, hogy „oké, Carl, gyere le próbára és zenéljünk!” Ő meg lejött, és azóta együtt zenélünk (időközben csak egy tagcserére került sor: Christian Smith Pancorvo dobos helyére az első album felvétele után, 2004 tavaszán Andy Burrows került – a szerk.)
- Az első albumotok, a 2004-es Up All Night idején érezhetően nagy hatással volt rátok a hetvenes évek New York-i art-punkja, olyan zenekarok, mint a Patti Smith Group vagy a Television. Egy fiatal londoni együttes hogyhogy egy negyedszázaddal korábbi amerikai színteret választ zenei mintául?
- Egyszerűen beleszerettem abba a zenei világba, és arra gondoltam, hogy valahogy átemelem azt a hangzást, főleg a Television-dolgot, és interpretálom – ha nem is konkrétan a dalstruktúrákat, de azt a hangulatot –, úgy, hogy közben a saját életemről, a körülöttem lévő dolgokról énekelek. Igen, a Television megszállottja voltam, végül is az ő dolgaik miatt kaptam kedvet arra, hogy zenekarban játsszak. Az a lazaság, az a vadság a Smithsnél, az Oasisnél és a többi brit dolognál is nagyobb hatással volt rám, viszont én nem Amerikáról akartam énekelni, hanem a saját londoni életemről. És ebből született az Up All Night.
- A második albumon, a 2006-os címnélküli lemezen aztán már jóval általánosabbak, univerzálisabbak lettek a szövegeid.
- Amikor az első albumot készítettem, csak Londont ismertem: nem tudtam, hogy azon kívül bármi más is létezik. De amikor már turnéztam szerte a világon, utána olyan lemezt akartam írni, ami arról szól, hogy milyen az életem a nagyvilágban, merthogy akkor már ott éltem: össze-vissza az egész világon. Akkor már nem énekelhettem csak Londonról, mint az első albumon: a második lemezt már sokkal nagyobb léptékűnek akartuk. De azt hiszem, a tökéletes Razorlight-album a kettő keresztezése lenne. Valószínűleg a harmadik olyan lesz: megtalálja a megfelelő metszetet az első két lemez világa között.
- A második album zeneileg is univerzálisabb, jóval szélesebb spektrumot fog át, az ötvenes évekbeli zongorás rock’n’rolltól a hatvanas évekbeli gitárpopon és soulon át a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának new wave-jéig és pop-rockjáig.
- Mindig is megvoltak az efféle ötleteim, elképzeléseim, csak nem voltunk elég jók zeneileg ahhoz, hogy már az első lemezen megvalósítsuk őket. A második albumra viszont már jobbak lettünk zenekarként, és meg tudtuk őket valósítani. Az első album idején kiadott kislemezeink B-oldalas dalai is elég sokfélék voltak már, volt köztük reggae, ötvenes évek stílusú számok, balladák, mindenféle, de nem álltak össze igazán jó dalokká, mert zenekarként nem álltunk még erre készen. Most a második albumon már megvoltak a képességeink az ilyen típusú dalokhoz, hogy azok igazán működjenek.
- Mert annyira kevés a fantáziánk (nevet). Nem jutott eszünkbe elég frappáns cím.
- Néhány együttes esetében egy címnélküli lemez új szakasz kezdetét jelöli a karrierben, mint mikor a Genesis átment popzenekarba, vagy amikor a Blur szakított a britpoppal. De nálatok ez még csak a második album!
- Valamilyen szinten, nálunk is új kezdetről volt szó, hiszen Andy még nem volt a zenekarban az első lemez felvételekor. Másrészt viszont az is benne volt a dologban, hogy szerettem volna nagy betűtípust használni a nevünkhöz. Nagyon szeretem ezt a borítót: csak a zenekarnév és a zenekari tagok fekete-fehérben!
- A harmadik albumból mennyi van már meg? Mennyi van már meg a dalaiból, vagy a koncepciójából, azon kívül, hogy az első kettő erényeit egyesíti?
- Sok új dalt írtunk, jól szólnak, de még bármerre el lehet őket vinni. Úgy érzem, a második album a dallamosság szempontjából egy valóságos tour de force (virtuóz teljesítmény, bravúrdarab – a szerk.), csodálatos melódiák vannak benne. A következő, azt hiszem, számomra szövegi szempontból lesz tour de force. Ebben a pillanatban még semmi sem fix, bármi lehet belőle. Igazából rock’n’roll lemeznek akarom, olyannak, hogy robbanjon.
- Nagy-Britanniában már kereskedelmileg is a legsikeresebb zenekarok közé léptetek a 2006-os albumotokkal, több mint egymilliót adtatok el belőle hazai terepen. De milyen esélyt látsz a Razorlight amerikai áttörésére?
- Nem is tudom. Amikor felnőttünk, zenészként nyilvánvalóan arról álmodoztunk, hogy meghódítjuk Amerikát. De az az Amerika, amire akkor gondoltunk, ma már nem létezik. Az az Amerika, amiről Elton John énekelt a Goodbye Yellow Brick Road idején (a zongorista-énekes karrierjének legsikeresebb albuma 1973-ban jelent meg – a szerk.), vagy az az Amerika, amit a Police talált a hetvenes évek végén, mára végleg elveszett. Az elmúlt tizenöt évben az európai zene és amerikai zene – már ami a gitárzenéket illeti – teljesen különvált. Nagyon kevés zenekar van, ami itt is és ott is egyformán sikeres.
- Az elmúlt években például a Travisnek, a Coldplay-nek vagy a Snow Patrolnak azért sikerült áttörnie Amerikában is.
- Hát igen, de nem tudom, ez min múlik. Mi csak annyit tehetünk, hogy továbbra is jó dalokat írunk és továbbra is turnézunk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
- Az például nem elhanyagolható, hogy a kapcsolatod Kirsten Dunsttal elég nagy publicitást kapott: rengeteget fotóztak együtt titeket, és találgatták, hogy te leszel-e a következő Chris Martin, akinek egy hollywoodi sztárbarátnő megdobja a profilját Amerikában is…
- Persze, persze, fotózgathatnak és irkálhatnak nyugodtan, de a végén úgyis csak a zene számít.
- Nagyszájú, nagyképű, botrányos, arrogáns riportalany hírében állsz, de itt most ahogy beszélgetünk, nem tűnsz annak. Vagy azt az arcodat csak a brit popsajtónak és bulvárlapoknak tartogatod?
- Amikor a zenekarom először kezdett sikereket aratni, és megállás nélkül jöttek az interjúkészítők, azt hiszem, akkor határoztam el, hogy kitalálok magamnak – egyfajta védekező mechanizmusként – egy karaktert, és azzá válok. Itt van ez a karakter, akit kitaláltam, ez a Johnny Borrell figura, aki mondhat, amit akar, és akiről írhatnak, amit akarnak, de ez engem nem fog érinteni, mert én biztonságban leszek mögötte megbújva.
- Todd Haynes rockfilmjében, a Velvet Goldmine-ban van erről egy mondat: „a sztárrá válás titka, hogy tudni kell sztárként viselkedni”.
- Igen, de ez nálam nem tudatos döntés volt, inkább tudat alatti, mivel elég fiatal voltam, és próbáltam elrejtőzni az elől, hogy a külvilág beférkőzzön az életembe. Másrészt viszont néha mondasz dolgokat, amit az érzékenység mondat veled, az emberek mégis botrányosnak meg feltűnősködésnek gondolják. Egy biztos: képmutató és álszent lenni nem akarok. Ha például egy interjúban a drogokról kérdeznek, akkor elmondom, amit gondolok. De az igazán borzalmas az, amikor valami olyasmit mondasz, amit szeretnél, hogy le is írjanak, például politikával kapcsolatos dolgokat, de aztán azokat egyáltalán nem látod viszont a megjelent interjúban, csak azt, amit például a kokainról mondtál. Ez eléggé le tud hangolni.
- Vannak sokan. Nagyon szeretem például az LCD Soundsystemet, ezt a mostani második albumot, az egy briliáns lemez. Aztán ott van egy új előadó, Florence and the Machine, menj fel a myspace oldalára, csodálatos hangja van annak a csajnak! Vagy ott van a Tinseltown nevű zenekar, az is nagyon jó.
- A Razorlight karrierjének mik voltak az eddigi fénypontjai?
- Nehéz választani, mert folyamatosan tart: fénypontok, jó dolgok végtelen sora. Minden alkalom, amikor telt ház előtt játszunk, bármekkora is a terem, tízezres vagy csak kétszáz fős, az csodálatos érzés, imádom. Vagy Nelson Mandelával találkozni, az is elég klassz dolog (nevet).
- Ez olyasmi, amit a U2 szokott csinálni.
- Ja ja. De az ember egy ilyen dolgot sosem felejt el.
- Nagyon boldog voltam, hogy nagy sláger lett az America című számunkból (2006 októberében feljutott a brit kislemezlista csúcsára is – a szerk.), mert azt én egy személyes jellegű politikus dalnak tartom. Úgy érzem, kevés zenekar énekel arról, hogy mi történik a világban, és hogy nekünk sikerült slágerré tennünk egy olyan dalt, ami tényleg a világban zajló dolgokról beszél, arra nagyon büszke voltam.
- És hogyan fogadták ezt a dalt Amerikában?
- Tudomást sem vettek róla.
koncertfotó: Kardos Zsuzsa
interjú + interjúfotók: Déri Zsolt
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek