Arena, 2006. július 4.
Az E művésznevet használó Mark Oliver Everett vezette Eels egy évtizede jelentet meg zseniális nagylemezeket. A Beautiful Freak, az Electro-Shock Blues, a Daisies Of The Galaxy, a Souljacker, a Shootenanny! vagy a legutóbbi Blinking Lights And Other Revelations mind garancia arra, hogy a Los Angeles-i zenekar koncertjein bármilyen tetszőleges dalsorrend csak erős programot eredményezhet. A vonósnégyessel kísért 2005-ös EELS with Strings fellépéssorozatot 2006-ban követő rockos No Strings Attached turnén a bécsi koncert az együttes tagjai szerint is az egyik legerősebb volt.
Az E művésznevet használó Mark Oliver Everett vezette Eels egy évtizede jelentet meg zseniális nagylemezeket. A Beautiful Freak, az Electro-Shock Blues, a Daisies Of The Galaxy, a Souljacker, a Shootenanny! vagy a legutóbbi Blinking Lights And Other Revelations mind garancia arra, hogy a Los Angeles-i zenekar koncertjein bármilyen tetszőleges dalsorrend csak erős programot eredményezhet. A vonósnégyessel kísért 2005-ös EELS with Strings fellépéssorozatot 2006-ban követő rockos No Strings Attached turnén a bécsi koncert az együttes tagjai szerint is az egyik legerősebb volt.
Linkek
Kapcsolódó cikkek
Az 1963-as születésű E tehát az egyik legtehetségesebb (még csak nem is az egyik legtehetségesebb kortárs, hanem úgy általában is az egyik legkiemelkedőbb) amerikai dalszerző-előadó, az Eels zenekar pedig eddigi hat stúdióalbumán szinte végig hibátlan dalcsokrokat nyújtott át. Ha nem számítjuk E állítólagos 1985-ös bemutatkozó anyagát (Mark Everett: Bad Dude In Love), az amerikai Polydor kiadónál megjelent két korai szólólemezét (A Man Called E – 1992, Broken Toy Shop – 1993), az Eels-koncertfelvételeket (a neten terjesztett 2000-es Oh What A Beautiful Morningot, a magánkiadású 2002-es Electro-Shock Blues Show-t és 2005-ös Sixteen Tonst, vagy a már hivatalosan is forgalmazott 2006-os EELS with strings: Live At Town Hall CD-t és DVD-t), a ritkaságokat (az iTunes-ról letölthető B-Sides & Rarities 1996-2003 című kompilációt) és a Levity című filmzenelemezt, továbbá az MC Honky álnéven kiadott instrumentális easy listening albumot (I Am The Messiah – 2003) sem soroljuk ide, akkor is messze több, mint szép a teljesítmény.
Az Eels 1996-os bemutatkozását, a Beautiful Freak című hibátlan poplemezt 1998-ban a kibukott, depressziós Electro-Shock Blues ellenpontozta (ekkorra E már elveszette családja utolsó tagjait is: nővére öngyilkos lett, anyját a rák vitte el), majd azt a némiképp már napsugarasabb Daisies Of The Galaxy követte 2000-ben, aztán a 2001-es Souljackeren brutális blues-rock volt terítéken (ekkorra a nagy szakállt növesztett E már boldog házasságban élt egy orosz fogorvosnővel), majd jött a Shootenanny! című slágeres villámlemez 2003-ban és a hosszú éveken át készült Blinking Lights And Other Revelations című dupla kiadvány 2005-ben. Vegyük ehhez hozzá, hogy a kezdetben háromtagú, majd multiinstrumentalista-dalszerző-énekes E körül gyakran váltakozó felállású Eels mindig valami újjal áll elő turnéin, valamint azt is, hogy kissé meglepő módon ez a jócskán alulértékelt és kezdeti milliós sikereihez képest ma már mindenképpen szerény eladásokat produkáló zenekar rendelkezik a világ egyik leghűségesebb „kemény magos” rajongótáborával – mely a szomszédos Ausztriában is lelkesen élteti bolondulása tárgyát. Az Eels visszatérő vendég az osztrákoknál: E-ék 1997-es első látogatásuk óta már ötször koncerteztek itt. A 2006-os No String Attached turné bécsi állomása eredetileg az alig ötszáz fős Flex klub lett volna, de végül egy bő kétszer akkora helyszínre, a gyárközpontból kultúrcentrummá alakított Arena koncerttermébe kellett áthelyezni a fellépést.
Ugyan az előzenekar, a seattle-i Smoosh tini-pop testvérduó koncertje alatt még nem okozott gondot jobbra-balra lépegetve a legjobb látómezőt kiválasztani és egy teli söröspoharat kényelmesen emelgetni, de ez cseppet sem zavarta a lelkes és rutinos lányokat. A rutinos kitétel akkor megdöbbentő igazán, ha tudjuk, hogy a pillanatnyilag 14 éves billentyűs-énekesnő Asya és a 12 éves dobos Chloe már hat éve működteti közös zenekarát, és ez alatt az időszak alatt a Death Cab For Cutie (az őket felfedező dobtanár együttese), a Sleater-Kinney, a Go! Team, Cat Power és Sufjan Stevens hívta meg őket előzenekaroskodni. Az Eels európai turnéján végig övék a pozíció, a „Vajon hol vannak ilyenkor a szüleik?” kérdést pedig még később is feltesszük az est folyamán. A szemöldökünk akkor ragad igazán fent, amikor meghalljuk az igencsak élvezhető dalok még annál is lelkesebb előadását. Mintha a Hanson-testvérekből látnánk kettőt, akikről azért egy idő után kiderül, hogy bájos lánykák és dalaik még a legoptimistább várakozásainkat is felülmúlják. Az első kiadott stúdiólemez, a 2004-es She Like Electric kulcsdalai mind elhangzanak, de már jó néhány a – hivatalosan csak a koncert utáni napokban megjelenő, ám a helyszínen már megvásárolható – második albumról, a Free To Stay-ről is (hogy még precízebb képünk legyen a nem mindennapi családról: a lemezborítókat Asyáék kilencéves húga, Maia készíti). A Smoosh nagyjából 30 perces műsorában elhangzó billentyűs-dobos dalok távoli rokonságban vannak a hasonló felállású Mates Of State világával, a legjobb pillanatokat akkor kapjuk, amikor a kis dobos lányka is beszáll vokálozni, abban pedig csak erősen reménykedhetünk, hogy húszéves korukra nem kiégett rockcsajok, hanem kreatív csúcson lévő művészek lesznek.
Mire az átszerelés után elaludtak a fények és színpadra lépett a pillanatnyilag négytagú Eels, már nem lehetett gond nélkül söröspoharakat emelgetni: zsúfolásig megtelt az Arena. A füstfelhőből kibontakozó figurák körvonalai nagyon súlyos koncertet ígértek, a végeredmény pedig még annál is keményebb lett. A színpadon négyen álltak, de csak hárman zenéltek, a Jon Spencer-féle Blues Explosion trióhoz hasonló „két gitár + dob” felállásban: jobboldalt a gitáros The Chet (polgári nevén: Chet Lyster) szürke autószerelő kezeslábasban, harci sisakkal a fején morózusan pengetett, hátul a dobos Knockles (Derek Brown) munkavédelmi sisakban és narancssárga szerelő-ruhában püfölte hangszerét, a frontember E pedig The Chetével megegyező egyenruhában és II. világháborús repülős sapkában gitározott középen. Az igazi különlegességet azonban a baloldalt egy nagydarab, kigyúrt, kopasz, harcsabajszos-pofaszakállas fazon jelentette, aki a SECURITY feliratot viselte pólóján, és eleinte ennek a szerepkörnek megfelelően viselkedett (E testőreként még saját gitárosa közeledéstől is megvédte a frontembert), de hamar kiderült róla, hogy fontos show-elem: karatézott, utasításokat adott, konferált, telefonált, színészkedett, bohóckodott, rumbatököt rázott. A felkészült Eels-rajongók persze tudták, hogy Big Al, azaz Alan Hunter az előző Eels-turnén nagybőgősként és billentyűsként vett részt – csak most más szerepet osztott rá a zenekarvezető. Krazy Al!
Krazy Al vigyázó szemeinek védelmében a három szakállas, mosoly nélküli army-rocker – köszöntés és konferansz nélkül – nagyon rockosra vett verziókban ledarált kezdésként két gyors számot a legutóbbi lemezről (The Other Shoe, Old Shit/New Shit) és egy kíméletlen feldolgozást a kanadai electroclash boszorkától, Peachestől (a Rock Show már Iggy Pop Skull Ring albumán is szerepelt, de az Electric Six is feldolgozta egyik kislemezén). A következő dal ismét egy átirat volt, a Willie Dixontól való Crazy Love, amivel kissé lecsendesedett a hangulat, aztán a Dirty Girl és az Eyes Down után az első blokkot egy vadonatúj, eddig kiadatlan dal, a könnyű esti sétákat továbbra sem felhőtlenül lefestő Nowadays és egy Tom Waitstől-feldolgozás, a Jesus Gonna Be Here Soon zárta (a Nowadays alatt E szájharmonikázott egy jót, a Jesus Gonna Be Here Soont pedig The Chet énekelte helyette).
Ezután a frontember két-három dalonként váltogatott a villanyorgona és a gitárja között, és mivel a kommunikációt teljességgel Krazy Alra hagyta, az őrült óriás egyre inkább belemelegedett a közönség hergelésébe: volt hogy tornagyakorlatokat vezényelt, E útmutatásai szerint egy palackba zárt rejtélyes folyadékkal itatta a nézőket, legtöbbször pedig rövid, frappáns mondatokkal kötötte össze a számokat. A 24 dalból álló program összeállításánál E nemcsak arra ügyelt, hogy szolid túlsúlyban legyen a legutóbbi dupla album anyaga (melynek lényegében ez már a második promóciós turnéja!), de a korábbi sorlemezek is egytől-egyig arányosan képviseltették magukat. Nem maradtak el a slágerek (Rags To Rags, Last Stop: This Town, Dog Faced Boy, Souljacker part I, My Beloved Monster – ez utóbbi begyorsított rockverzióban), a csúcspont viszont a negyedórásra széthúzott Not Ready Yettel érkezett el, mely méltó volt E egyik legnagyobb példaképéhez, Neil Younghoz (és ebbe még az is belefért, hogy a frontember három percre elhagyja a színpadot The Chet elnyújtott gitárszólója alatt). Kaptunk új dalt (a már említett Nowadayst), ritkaságot (a Holes című amerikai filmhez írt Eyes Downt), a már említett feldolgozások mellett pedig további váratlan, ám annál kézenfekvőbb átértelmezéseket is: a Screamin’ Jay Hawkins-féle I Put A Spell On You-ból, majd rögtön utána a bő másfél órás főműsor zárásaként a Frank Sinatra-által híressé tett peckes That’s Life-ból. Ez utóbbiakban E már csak énekelt, mikrofonnal a kezében járkált fel-alá a színpadon, miközben Krazy Alból csak előbújt a zenész, és a billentyűk mögött segített be.
A ráadásban aztán a visszatérő Eels-tagokkal együtt feljöttek a színpadra a még mindig ébren lévő Smoosh-kislányok is, és ha már ott voltak, hát kergetőztek Krazy Al bácsival, ugráltak, vidáman táncoltak összevissza és vokáloztak a Cancer For The Cure és az I Like Birds refrénjeiben (Al megemelte őket, hogy felérjék a mikrofonját). A két fergeteges dal lezúzása után E-ék távoztak, de a közönség nem: példátlanul lelkes, szűnni nem akaró visszatapsolás és kiáltozás következett, pedig akkor már fölkapcsolták a villanyt. És amikor már lassan hinni sem lehetett benne, mégis visszajött a zenekar egy második ráadásra, hogy a 2003-as sikerdallal, a tombolós Saturday Morninggal (ami alatt már a villanyokat sem kapcsolták le!) megadja az est méltó lezárását.
koncertfotók: Csorba Gábor
szöveg:
Az Eels 1996-os bemutatkozását, a Beautiful Freak című hibátlan poplemezt 1998-ban a kibukott, depressziós Electro-Shock Blues ellenpontozta (ekkorra E már elveszette családja utolsó tagjait is: nővére öngyilkos lett, anyját a rák vitte el), majd azt a némiképp már napsugarasabb Daisies Of The Galaxy követte 2000-ben, aztán a 2001-es Souljackeren brutális blues-rock volt terítéken (ekkorra a nagy szakállt növesztett E már boldog házasságban élt egy orosz fogorvosnővel), majd jött a Shootenanny! című slágeres villámlemez 2003-ban és a hosszú éveken át készült Blinking Lights And Other Revelations című dupla kiadvány 2005-ben. Vegyük ehhez hozzá, hogy a kezdetben háromtagú, majd multiinstrumentalista-dalszerző-énekes E körül gyakran váltakozó felállású Eels mindig valami újjal áll elő turnéin, valamint azt is, hogy kissé meglepő módon ez a jócskán alulértékelt és kezdeti milliós sikereihez képest ma már mindenképpen szerény eladásokat produkáló zenekar rendelkezik a világ egyik leghűségesebb „kemény magos” rajongótáborával – mely a szomszédos Ausztriában is lelkesen élteti bolondulása tárgyát. Az Eels visszatérő vendég az osztrákoknál: E-ék 1997-es első látogatásuk óta már ötször koncerteztek itt. A 2006-os No String Attached turné bécsi állomása eredetileg az alig ötszáz fős Flex klub lett volna, de végül egy bő kétszer akkora helyszínre, a gyárközpontból kultúrcentrummá alakított Arena koncerttermébe kellett áthelyezni a fellépést.
Ugyan az előzenekar, a seattle-i Smoosh tini-pop testvérduó koncertje alatt még nem okozott gondot jobbra-balra lépegetve a legjobb látómezőt kiválasztani és egy teli söröspoharat kényelmesen emelgetni, de ez cseppet sem zavarta a lelkes és rutinos lányokat. A rutinos kitétel akkor megdöbbentő igazán, ha tudjuk, hogy a pillanatnyilag 14 éves billentyűs-énekesnő Asya és a 12 éves dobos Chloe már hat éve működteti közös zenekarát, és ez alatt az időszak alatt a Death Cab For Cutie (az őket felfedező dobtanár együttese), a Sleater-Kinney, a Go! Team, Cat Power és Sufjan Stevens hívta meg őket előzenekaroskodni. Az Eels európai turnéján végig övék a pozíció, a „Vajon hol vannak ilyenkor a szüleik?” kérdést pedig még később is feltesszük az est folyamán. A szemöldökünk akkor ragad igazán fent, amikor meghalljuk az igencsak élvezhető dalok még annál is lelkesebb előadását. Mintha a Hanson-testvérekből látnánk kettőt, akikről azért egy idő után kiderül, hogy bájos lánykák és dalaik még a legoptimistább várakozásainkat is felülmúlják. Az első kiadott stúdiólemez, a 2004-es She Like Electric kulcsdalai mind elhangzanak, de már jó néhány a – hivatalosan csak a koncert utáni napokban megjelenő, ám a helyszínen már megvásárolható – második albumról, a Free To Stay-ről is (hogy még precízebb képünk legyen a nem mindennapi családról: a lemezborítókat Asyáék kilencéves húga, Maia készíti). A Smoosh nagyjából 30 perces műsorában elhangzó billentyűs-dobos dalok távoli rokonságban vannak a hasonló felállású Mates Of State világával, a legjobb pillanatokat akkor kapjuk, amikor a kis dobos lányka is beszáll vokálozni, abban pedig csak erősen reménykedhetünk, hogy húszéves korukra nem kiégett rockcsajok, hanem kreatív csúcson lévő művészek lesznek.
Mire az átszerelés után elaludtak a fények és színpadra lépett a pillanatnyilag négytagú Eels, már nem lehetett gond nélkül söröspoharakat emelgetni: zsúfolásig megtelt az Arena. A füstfelhőből kibontakozó figurák körvonalai nagyon súlyos koncertet ígértek, a végeredmény pedig még annál is keményebb lett. A színpadon négyen álltak, de csak hárman zenéltek, a Jon Spencer-féle Blues Explosion trióhoz hasonló „két gitár + dob” felállásban: jobboldalt a gitáros The Chet (polgári nevén: Chet Lyster) szürke autószerelő kezeslábasban, harci sisakkal a fején morózusan pengetett, hátul a dobos Knockles (Derek Brown) munkavédelmi sisakban és narancssárga szerelő-ruhában püfölte hangszerét, a frontember E pedig The Chetével megegyező egyenruhában és II. világháborús repülős sapkában gitározott középen. Az igazi különlegességet azonban a baloldalt egy nagydarab, kigyúrt, kopasz, harcsabajszos-pofaszakállas fazon jelentette, aki a SECURITY feliratot viselte pólóján, és eleinte ennek a szerepkörnek megfelelően viselkedett (E testőreként még saját gitárosa közeledéstől is megvédte a frontembert), de hamar kiderült róla, hogy fontos show-elem: karatézott, utasításokat adott, konferált, telefonált, színészkedett, bohóckodott, rumbatököt rázott. A felkészült Eels-rajongók persze tudták, hogy Big Al, azaz Alan Hunter az előző Eels-turnén nagybőgősként és billentyűsként vett részt – csak most más szerepet osztott rá a zenekarvezető. Krazy Al!
Krazy Al vigyázó szemeinek védelmében a három szakállas, mosoly nélküli army-rocker – köszöntés és konferansz nélkül – nagyon rockosra vett verziókban ledarált kezdésként két gyors számot a legutóbbi lemezről (The Other Shoe, Old Shit/New Shit) és egy kíméletlen feldolgozást a kanadai electroclash boszorkától, Peachestől (a Rock Show már Iggy Pop Skull Ring albumán is szerepelt, de az Electric Six is feldolgozta egyik kislemezén). A következő dal ismét egy átirat volt, a Willie Dixontól való Crazy Love, amivel kissé lecsendesedett a hangulat, aztán a Dirty Girl és az Eyes Down után az első blokkot egy vadonatúj, eddig kiadatlan dal, a könnyű esti sétákat továbbra sem felhőtlenül lefestő Nowadays és egy Tom Waitstől-feldolgozás, a Jesus Gonna Be Here Soon zárta (a Nowadays alatt E szájharmonikázott egy jót, a Jesus Gonna Be Here Soont pedig The Chet énekelte helyette).
Ezután a frontember két-három dalonként váltogatott a villanyorgona és a gitárja között, és mivel a kommunikációt teljességgel Krazy Alra hagyta, az őrült óriás egyre inkább belemelegedett a közönség hergelésébe: volt hogy tornagyakorlatokat vezényelt, E útmutatásai szerint egy palackba zárt rejtélyes folyadékkal itatta a nézőket, legtöbbször pedig rövid, frappáns mondatokkal kötötte össze a számokat. A 24 dalból álló program összeállításánál E nemcsak arra ügyelt, hogy szolid túlsúlyban legyen a legutóbbi dupla album anyaga (melynek lényegében ez már a második promóciós turnéja!), de a korábbi sorlemezek is egytől-egyig arányosan képviseltették magukat. Nem maradtak el a slágerek (Rags To Rags, Last Stop: This Town, Dog Faced Boy, Souljacker part I, My Beloved Monster – ez utóbbi begyorsított rockverzióban), a csúcspont viszont a negyedórásra széthúzott Not Ready Yettel érkezett el, mely méltó volt E egyik legnagyobb példaképéhez, Neil Younghoz (és ebbe még az is belefért, hogy a frontember három percre elhagyja a színpadot The Chet elnyújtott gitárszólója alatt). Kaptunk új dalt (a már említett Nowadayst), ritkaságot (a Holes című amerikai filmhez írt Eyes Downt), a már említett feldolgozások mellett pedig további váratlan, ám annál kézenfekvőbb átértelmezéseket is: a Screamin’ Jay Hawkins-féle I Put A Spell On You-ból, majd rögtön utána a bő másfél órás főműsor zárásaként a Frank Sinatra-által híressé tett peckes That’s Life-ból. Ez utóbbiakban E már csak énekelt, mikrofonnal a kezében járkált fel-alá a színpadon, miközben Krazy Alból csak előbújt a zenész, és a billentyűk mögött segített be.
A ráadásban aztán a visszatérő Eels-tagokkal együtt feljöttek a színpadra a még mindig ébren lévő Smoosh-kislányok is, és ha már ott voltak, hát kergetőztek Krazy Al bácsival, ugráltak, vidáman táncoltak összevissza és vokáloztak a Cancer For The Cure és az I Like Birds refrénjeiben (Al megemelte őket, hogy felérjék a mikrofonját). A két fergeteges dal lezúzása után E-ék távoztak, de a közönség nem: példátlanul lelkes, szűnni nem akaró visszatapsolás és kiáltozás következett, pedig akkor már fölkapcsolták a villanyt. És amikor már lassan hinni sem lehetett benne, mégis visszajött a zenekar egy második ráadásra, hogy a 2003-as sikerdallal, a tombolós Saturday Morninggal (ami alatt már a villanyokat sem kapcsolták le!) megadja az est méltó lezárását.
koncertfotók: Csorba Gábor
szöveg:
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek