A dalszerző-gitáros-énekes Jim James által 1998-ban alakított My Morning Jacket az első lemezén (The Tennessee Fire – 1999) még kissé kaotikus, alt.country alapú, gyakran visszhangosra kevert rockot játszott, második albumára (At Dawn – 2001) azonban összeszedettebb lett a többnyire hosszú, lassú dalokból álló, klasszikus amerikai rockot (Neil Young, The Band, Grateful Dead, The Velvet Underground), illetve az egy generációval későbbi Galaxie 500 világát idéző, jórészt akusztikus alapú, már billentyűs hangszerekkel is kiegészült zene, és – ami sokkal fontosabb – James érzelmesen kieresztett dallamai is sokkal jobb dalokban öltöttek testet. 2002-ben Angliában is feltűnést keltett a társaság, így a harmadik korong (It Still Moves – 2003) már nemzetközi terjesztésben, nagykiadónál jöhetett ki. A helyenként tömény megszólalású (minden hangszert teljes fegyverzetben, nagyrészt egyszerre használó), helyenként már-már southern rockos, gyakran pszichedelikus, máskor meg atmoszférikus, ábrándos, finoman akusztikus – és ezúttal is nagyon hosszú – dalokat sorakoztató 74 perces album már majdnem kimagasló produkció volt.

Az újabb tagcserék után rögzített Z című negyedik albumon azonban a My Morning Jacket valóban végére ért valaminek: az eddigi logikus fejlődés mellett váratlan, de annál jótékonyabb hatású változások is történtek a megszólalásban, a dalok pedig mind igazán kiválóak. James mellett mára már csak Two-Tone Tommy basszusgitáros maradt az alapító társaságból, Patrick Hallahan dobos 2002-ben csatlakozott, Bo Koster billenytűs és Carl Broemel gitáros pedig közvetlenül a negyedik lemez felvételei előtt. Nem lehet pontosan tudni, de valószínűsíthető, hogy a frissen érkezett zenészek segítettek lecsupaszítani és alkalmanként új ruhába öltöztetni James dalait, na és persze a veterán John Leckie producer (Pink Floyd, The Stone Roses, The Verve, Radiohead, Muse) keze is benne lehet a dologban. Nem történt más, mint az eddig is rendkívül szimpatikus zenekar levetkőzött néhány felesleges manírt (túl sok visszhangosítás, határozatlan, Neil Young-ízű, hosszú gitárzajongás), kicsit rövidebbé, fókuszáltabbá tette dalait, groove-osabb ritmust tett meg alapnak, ugyanakkor szellősebbre vette a megszólalást, több teret engedett az egyes hangszereknek (merte őket külön-külön szerepelni), na és persze újabb hatásokkal hízlalta eddig sem kicsi univerzumát.

Az eredmény egy slágeres, dögös, sokszínű, „klasszikusan modern” amerikai rocklemez – a műfaj bevezetőben említett csúcszenekarainak szintjén! A régi MMJ-hangzás új, dinamikusabb változatára a Lay Low a legjobb példa, de van itt álomszerű, funk-pop beütésű dal „ááá-uú-ááá” refrénnel (Wordless Chorus), felrázó, funkos billentyűfutamokkal spékelt rockos darab (Anytime), vagy olyan komplexebb szerzemények, melyek a Mercury Rev The Secret Migration című legutóbbi albumáról sem lógnának ki (It Beats For You, Gideon). Aztán akad borzasztóan erőteljes, bátran kiénekelt, már-már kiüvöltött, bugis színezetű villámdarab (What A Wonderful Man), és egy okosan felépített kislemezdal is, az Off The Record, melyben szintén nagyon érzelmes az ének, és gyakorlatilag a vokállal űzik ki a szövegben megénekelt korábbi zenekari konfliktusokat. A lassúk terén a keringős, játékos Into The Woods keserű-ironikus sorokkal szórakoztat: „egy príma zuhanyrózsa és a jobb kezem – a két legjobb szerető, aki valaha is volt nekem” (a lemez egészére jellemző a fifikás szövegvilág és utalásháló). A Knot Comes Loose akusztikus, perkás, slide gitáros, szomorkás-kedves ballada, a záró Dondante pedig egy szentimentális, cérnavékony hangon előadott, klasszikus, hosszú MMJ-lassú, kábító elszállással a végén.


9/10