Az A38 hajón 2004. november 12-en rögzített háromnegyed órás koncertfelvétel (az Amorf Ördögök-közeli Bioton Studio remek munkája) példásan adja vissza a PASO igazi közegét, továbbá tekinthető rajongói igények ideiglenes kielégítésének is a várva-várt első „igazi” stúdiólemez előtt. A jó hír, hogy időhúzásnak is nagyon megteszi, a még jobb hír, hogy minden remény szerint a ska egyik vezető kiadója, a New York-i Megalith Records fogja – remélhetőleg nyár végén – megjelentetni azt a bizonyos „elsőt”. A 2004 júliusa óta változatlan (9+1 fős) felállásban nyomuló nagyzenekar hallhatóan sokat érett eddigi két kiadványa között, bátran nyújtja, dúsítja, ügyesen fejleszti tovább, tartja életben régi dalait, az újabb darabok pedig megerősítik bennünk, hogy komoly dalszerzői erények találtak egymásra a kollektívában.

Azonban ne menjünk el szó nélkül néhány apró, de a profi összképet lerontó hiba mellett: rögtön a néma (17 perces!) multimédia sáv nyitja a lemezt (az ilyesmit a végére kellene tenni), a számok közötti 2-3 másodperces szünetek egy egybefüggő koncertlemeznél erősen zavarók (főleg hogy a dalok előtti bevezetők mindig az előző trekk végén hallhatók), lemaradtak a dalszerzők (legalább a feldolgozások esetében illett volna őket feltüntetni), s bár nem technikai kérdés, de talán szerencsésebb lett volna egy hosszabb koncertet megjelentetni.

A lényeg persze a nyolc remek dal: kezdőknek két kihagyhatatlan koncertklasszikus (a gyagya Tanya és az igen eredeti Cookie-Mookie), három ropogós slágerszám a demóról (World's Gone Mad, Bemegyek a városba, Gagarin), továbbá a tradicionálisabb hangzású kéttételes All Night Long, a gyönyörű soulos-dzsesszes Rudie's Got A Soul és a John Holt-féle Police In Helicopter, mely kiváló példa arra, hogyan kell valamit feldolgozni (ez utóbbi három darab várhatóan az új lemezen is helyet kap majd). A multimédia szekcióban a zenekar nevét viselő programadó felvétel ügyes klipje tekinthető meg, továbbá egy jól sikerült élő dzsem a Toastersből ismert Jack Ruby Jr.-ral.


8/10