1997-ben az, hogy – fél éven belül – sorra jön ki lemezzel a Prodigy, Fatboy Slim, a Daft Punk és a Chemical Brothers, eksztázisba kergette volna a zenei szaksajtót és a közönséget is, amelynek egy részét pont ezek a pop/rock rajongók számára is fogyasztható előadók hangolták rá az elektronikus tánczenére. De most 2005-öt írunk, és nagyot fordult azóta a világ: a kvázi-mainstreambe jutott electronica előadók lefutottak, és bármennyire azt sulykolják a sajtóanyagaik, hogy a topon vannak, bizony az érdeklődés irányukban mostanra eljutott arra a szintre, hogy a világ egy vállrándítással nyugtázza, ha előrukkolnak egy új lemezzel. Nemcsak arról van szó, hogy nem trendi többé az, amit csinálnak (nem az), hanem ezek a formációk ténylegesen kifáradtak, azok pedig, akik még porondon vannak, egyre bágyadtabban róják a köröket a halálos tánc(zenei) versenyben, önmaguk árnyékaiként. A konkrét példáknál maradva (hiszen a bekezdés elején felsorolt előadók valóban előálltak új lemezzel az elmúlt fél évben) legutóbbi gurításaik alapján a Prodigy a teljes kiégés jeleit mutatja (Always Outnumbered, Never Outgunned), Fatboy Slim saját szakállas viccein nevet magában (Palookaville), a Daft Punk retró-zsákutcába jutott (Human After All), a Chemical Borthers pedig – nos, ők viszont az előbbiekkel ellentétben az előrelépés tétova jeleit mutatják.

Úgy tűnik, mintha Ed Simmons és Tom Rowlands számára pályafutásuk első évtizedének áttekintése arra is jó lett volna, hogy jó alaposan magukba nézzenek, és átgondolják, merre tartanak, mert ha az előző sorlemez, a Come With Us útján folytatják tovább, akkor most őket is le lehetne írni. De összeszedték magukat és – tudatosan vagy ösztönösen – új irányt vettek (még ha nem is radikálisat), márpedig ez mindenképpen biztató rájuk nézve. E pozitívum ellenére az ötödik stúdióalbumuk, amelynek felvételeit a kislemezválogatás megjelenése után kezdték el, nem váltja be a hozzá fűzött (eltúlzott) reményeket, nevezetesen hogy – mint a sajtóbeharangozó írja – „falkavezérekként, fittyet hányva az elvárásoknak, új lendületet adnak a zenének”.

Maradva ennél az állításnál: saját zenéjüknek valóban adtak némi új lendületet, és bár élnek az összes jól bevált eszközzel, tényleg nem teljesen azt hozzák, amit tőlük megszokhattunk. A Push The Button úgy indul, és úgy végződik, ahogy egy Chemical Brothers-lemez szokott: a hatásos felütést ezúttal az A Tribe Called Quest egykori főrappere, a nemrég az R.E.M. Around The Sun albumán is vendégeskedő Q-Tip nyújtja, aki a Galvanise-ban arra ösztökéli a világot, hogy nyomja meg a gombot és serkenjen fel, a lemezt lecsengető zárás pedig kellően elszállós-elégikus (a Surface To Airben a figyelmes hallgató a 2003-as kislemezdalt, a Flaming Lipsszel készített The Golden Path-t ismerheti fel). A baj csak az, hogy egyik sem elég izgalmas: a beharangozó kislemezdalnak választott Galvanise arabos motívuma lejárt lemez azok után, hogy a hiphopvilág már évek óta fosztogatja a Kelet zenei kincseit, a záró szám pedig egy lélekemelő hangú énekes után kiált! Sajnos a közéjük eső kilenc számról is nagyjából ugyanaz mondható el: jó, jó, de semmi extra. A Vegytestvérek most először teljesen direkt módon idézik meg mindazon hatásokat, amelyekből zenéjük alapvetően építkezik, másfelől bepróbáltak néhány most divatos hangzást. Van itt színtiszta hiphop (kár, hogy a Mos Def testérével, Anwar Superstarral felvett – Eminem Mosh-ára rímelő – Left Right Chemicalék pályafutásának mélypontja), sima 4/4 (az Anna-Lynne Williams énekesnő közreműködésével készült, tribal house-os Hold Tight London), több számban indie-sre hangolt gitárok sikálnak, egy számban előjönnek a soul/northern soul ősgyökerek (a The Boxerben hallható szuggesztív hang nem más, mint a Charlatans-frontember Tim Burgess, aki a duó történetének egyik legjobb dalában, az 1995-ös Life Is Sweetben is közreműködött már), és persze nem maradhatott ki a pszichedélia sem (a Marvo Ginget egészen feldobja a jól kiválasztott mocsár-blues gitárriff, a két testvérpár alkotta The Magic Numbers együttessel közös, hideglelősen andalító Close Your Eyes pedig a lemez egyik kiemelkedő pillanata), ahogyan a védjegyes bigbeatből is jutott, igaz – hál`istennek – csak egy szám, mutatóba (ez a Come Inside, de van egy félig bigbeat szám is, a Fatboy Slim-esen infantiliskodó The Big Jump, ami a lemez másik mélypontja a Left Right mellett). Ami az új, divatos hangzásokat illeti, azokat egy húzós electro-house szám (az új indie-kedvenc Bloc Party fekete énekesének ugyancsak szuggesztív mantrájával erősített Believe), valamint egy latinos beütésű digitális dancehall rázás (Shake Break Bounce) képviseli – ezek a lemez további kiemelkedő pillanatai.

Tom és Ed tehát mindent megpróbáltak: bevetettek újat és régit (ezt tette a Prodigy is, de két szék között a földre esett), felvonultattak egy seregnyi válogatott vendéget, akiknek remekül aládolgoznak (és nem fordítva, ami nagy szó!), a zenéjüket pedig kevésbé zsúfolták túl, mint ahogy tőlük megszoktuk. De hiába a válogatott, színes társaság, a stílusbeli eklektika és a fókuszált produceri hozzáállás, a Chemical Brothers zenéje valahogy mégsem villanyozza fel az embert úgy, mint mondjuk a hasonló művészi attitűdöt követő Basement Jaxx.

A Push The Button alapján azonban a Chemical Brothers duó sikerrel látszik kilábalni a „nagy electronica-generáció” mid-life crisisából, van még bennük készség a megújulásra, és muníció még néhány lemezre biztosan. De ha a világ már nem esik hasra tőlük, azért ne lepődjenek meg.


8/10