A Strokes, a Yeah Yeah Yeahs, a svéd Sounds csak három idei példa arra, hogy kire volt (hallhatóan is) nagy hatással a hetvenes évek New York-i CBGB klubjának legpopulárisabb zenekara. Az 1974-ben alakult, fénykorában hattagú Blondie minimum egy slágerválogatás erejéig minden magára valamit is adó lemezkollekcióban helyet érdemel. Az 1976-1982 között megjelent hat albumból a Blondie (1976), a Parallel Lines (1978) és az Eat To The Beat (1979) méltó igazán figyelemre, de ezt a Trainspotting óta a kilencvenes évek generációja is tudja. Az 1982-es The Hunternél jobban sikerült a tizenhét évvel későbbi visszatérés, a négy eredeti tagot (Debbie Harry – ének, Chris Stein – gitár, Jimmy Destri – billentyűk, Clem Burke – dob) újra összehozó No Exit, ami igazán szép befejezése lett volna a történetnek. De a Blondie-tagok nem folytatták korábbi szólódolgaikat (Harry például a Jazz Passengers nevű dzsesszzenekarral való munkáját), hanem egy koncertlemezzel életben tartották közös érdekeltségű társaságukat, majd hosszas csúsztatgatások után kiadták a második inkarnáció második korongját. A rettenetesen unalmas és feleslegesen hosszú dalokat tartalmazó The Curse Of Blondie azonban nem méltó az eddigi karrierhez. A slágernek szánt szerzemények (Good Boys, Golden Rod) gyengék, az ötlettelen önreflexiók humortalanok, a Garbage-et idéző digitális befolyás kifejezetten bántó, és még sokáig lehetne folytatni, akárcsak a semmilyen, korábbi erényeket koppintó dalok megjelentetését (az is beszédes, hogy a túl sok a külső szerző). Az idei legjobb Blondie-album bizony a Texasé (Careful What You Wish For).


5/10