Korunk egyik hőse a DJ, fétise pedig a lemezjátszó. Az előbbi viszonya az utóbbihoz sokféle lehet. A party-mixerek, mint Paul Oakenfold és Carl Cox számára a tömegszórakoztatás eszköze, míg egy olyan bakelitfüggő, mint DJ Shadow kezében hangszer, a művészi kifejezés médiuma, mellyel általában párszáz hívőnek celebrálja hip(hop)notikus beatz-miséit. A bécsi Flex klubban sem történik másképpen.

Fél tizenegy múlt, éjjel. A házigazda DJ dancehallt dönget, a színpadon feltűnik valaki, és a felállított-összedrótozott kütyükkel kezd babrálni. Biztosan ő a lemezjátszó-technikus... vagy... Az alak mikrofont ragad és megszólal, kábé úgy, mint Dévényi Tibor élete első magnós klubdélutánján: "Jó estét mindenkinek! A nevem DJ Shadow, ma este én fogok játszani itt." Ha nem mutatkozik be, soha ki nem találjuk. Pedig tényleg ő az, baseball sapkában, kis szakállal, de a jelenléte szinte érzékelhetetlen, a figura annyira feltűnés nélküli, akár az árnyék. DJ Shadow.

Holott az 1973-ban a San Franciscóhoz közeli Haywardban született Josh Davis igazán kitűnt a környezetéből: kisvárosi középosztálybeli fehér srác létére a feketék nagyvárosi gettózenéje, a hiphop iránt rajongott, mióta meghallotta Grandmaster Flash üzenetét 1982-ben. Három évvel később karácsonyra megkapta élete első lemezjátszóját és ezzel a sorsa örökre megpecsételődött: DJ lett. Helyesebben lemezjátszóista előadóművész, olyan, aki mások zenéinek darabjaiból alkot újat és sajáto(sa)t. Vájt fülű zenei kukabúvár, bakelitbányász (szakkifejezéssel: crate digger), archeo-muzikológus és aranykezű alkimista egy személyben.

"Néhány évvel ezelőtt az osztrák kormány megbízott, hogy vásároljak egy rakás lemezt a rádióknak...ez nem vicc!" - anekdotázik a beköszönés után Shadow, de hát persze, hogy vicc (önironizálás gyógyíthatatlan gyűjtőszenvedélyén). Kifinomult és nem egyből esik le - akárcsak a zenéje.

A lemezgyűjtemények és -boltok fáradhatatlan vájára a kaliforniai Davisben töltött főiskolai évei alatt kezdett zenét barkácsolni; előbb csak a rádióban, később mixkazettákon, majd 1991-ben megjelent az első hangmintákból komponált kislemeze. A következő évben hasonlóan lemezőrült DJ és rapper haverjaival (köztük a Blackalicious és a Latryx későbbi tagjaival, a majdani Quannum kollektívával) létrehozta Solesides nevű labeljét, itt jelentette meg 17 perces hiphop szimfóniáját, az Entropyt. De az ismeretlenség homályából a brit James Lavelle emelte ki, aki 1993-ban szerződtette ultramenő londoni minikiadójához, a Mo' Waxhez. Itt jelent meg az In/Flux kislemez, egy pszichedelikus instrumentál-hiphop opusz, melyre egy brit újságíró azt találta mondani: triphop...

És ezzel indul a trip: Shadow két lemezjátszóval, két DJ-mixer CD-játszóval, egy szekvencerrel és egy szemplerrel re- és dekonstruálja eddigi életművének egyes darabjait, igazi old school hiphop DJ-ként át- és egymásra keverve, be- és összevágva a számok ritmusalapjait, motívumait. Mindezt az ott-helyben alkotás teljes koncentrációjával és belefeledkezésével (aminek félreérthetetlen jele a szájsarokba kidugott nyelv), mint egy gyerek, vagy inkább mint egy zen-szerzetes.

Igen, zen-állapot - ez jellemzi Shadow bemutatkozó albumát, a néhány további kislemez, köztük a 40 perces, négytételes What Does Your Soul Look Like? után, 1996-ban a Mo' Wax gondozásában boltokba került Endtroducing...-ot. A Shadow munkásságát tekintve (a címbeli szójátékkal is jelzetten) egyszerre korszakzáró és -nyitó album funkkal, soullal, pszichedéliával és mindenféle guberált hanggal teleaggatott absztrakt hiphopja a "turkálóból sikkesen öltözködni" zenei megfelelője, mély, melankolikus-meditatív mestermű, mely új iskolát teremtett a hangminta alapú elektronikus zenében.

"Na, hát ez nagyjából ilyen lesz" - figyelmezteti a kongregációt az első blokk után Shadow. "Tetszik?" - tudakolja félszegen. A válasz, mintha a maximális ütemes bólogatás per kopf nem lenne elég bizonyíték, egy nagy közös jessz! "Jó, akkor folytatom."

Akkor folytassuk. Az instant klasszikussá vált - és több zenei szaklap által minden idők legjobb tánczenei albumának tartott - Endtroducing... magasra tette a lécet, amit vagy átugorni vagy kikerülni lehetett csak. Shadow négy évig készülődött, mire nekiveselkedett a második albumnak. Közben is aktív volt, a háttérben: pörgött/pörgetett a San Franciscó-i underground hiphop színtéren, csinált számokat a japán DJ Krush-nak, a Blackaliciousnak, a Latryxnak és a másik helyi hős, Dan The Automator projektjének, a Handsome Boy Modeling Schoolnak. 1998-ban megjelent korai Mo'Wax-os kislemezeinek gyűjteménye (Preemptive Strike), az Endtroducing...-ból a szkreccs-király Q-Bert által kutyult megamix (Camel Bobsled Race), továbbá Shadow és James Lavelle közös UNKLE projektjének albuma, a Psyence Fiction, olyan vendégénekesekkel, mint Mike D (Beastie Boys), Richard Ashcroft (The Verve), Thom Yorke (Radiohead) és a pályakezdő Badly Drawn Boy. 1999-ben az időközben Solesidesból Quannum Projectsszé alakult labeljénél jött ki a Blackalicious- és Latryx-tagokkal közösen készített Quannum-album (Spectrum), plusz ott voltak még az obskúrus soul és funk kislemezekből a Jurrassic 5 és az Ozomatli DJ-jével, Cut Chemisttel vállvetve mixelt cuccok (Brainfreeze - 1999, Product Placement - 2001), meg egy Solesides-válogatás (Greatest Bumps - 2000). Shadow 2000 augusztusában vonult el a világtól, hogy Mill Valley-i házába zárkózva nekifogjon az új lemezanyag elkészítésének. 15 hónap múlva született meg a The Private Press, amely, nos, nekifutásból kerüli ki azt a bizonyos lécet: izgágább, dalformásabb, mint elődje, és zenebörzéjében hangsúlyosabb lett a hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus, garázs és acid rockja, sőt beat-popja - de hál' istennek nem lett belőle hippi-hop!

A ma esti koncerten viszont nyoma sincs a rock-beütésnek, a hiphop az, ami üt végig, hol keményen funkolós, hol hektikus ritmusok formájában, nyersen és színtisztán. Nem kell hozzá kilós aranylánc meg flancos melegítő, mert ez a hiphop csak a zenéről szól; a szívből jön és a fejekbe megy - nemhiába hívják egyszerűen úgy ezt a zenét: headz. Shadow trükközésében és a három keskeny csíknyi vászonra egyszerre vetített film- és animációs montázsok vizuális körítésével elhangzanak az Endtroducing..., a Preemptive Strike és az aktuális The Private Press húzósabb számai (Fixed Income, Giving Up The Ghost, Mashin' On The Motorway, Mongrel... Meets His Maker, Mutual Slump, Napalm Brain, The Number Song, Right Thing), közben néhány befeléfordulós darab (Blood On The Motorway, Building Steam With A Grain Of Salt, Stem, Six Days, What Does Your Soul Look Like?). Röviden: folyamatos katarzis-közeli állapot, félezres tömeghipnózis. Valaki az első sorból az Organ Donort követeli. "Később talán" - ígéri Shadow. A Richard Ashcroft-os Lonely Soul és a Badly Drawn Boy-os Nursery Rhyme az UNKLE-albumról Miami Bass verzióban szól, electro sokkterápia törp-vokállal - ilyen az introvertáltak gyilkos humora.

A ráadásban a slágerek jönnek. You Can't Go Home Again - mondja az idei album első kislemezdala, de hát ki akar hazamenni?! "Approaching midnight" - kezdi ismételgetni aztán egy hang, az óránkra nézünk, és tényleg, néhány perc múlva éjfél. És már be is köszönt a Midnight In A Perfect World a maga elvarázsolt orgonahangjaival, ki van ez számítva, de itt és most senkit nem érdekel, hogy kicentizett a műsor. Éjfél után a délidő, a rockos gitártémájú High Noon jön (ez az a szám, amit még a Therapy? zenekar is feldolgozott, bizonyítva DJ Shadow rocker körökben való elismertségét!). Aztán mintha elvágtak volna bennünket; miután Shadow leveszi a fejhallgatót, a köldökzsinórt, ami összeköti a zenével, a külvilágtól védett otthonos és biztonságos burokkal, majd búcsúzóul pacsizik a színpad előtt állókkal, magunk maradunk: éjjel egy tökéletlen világban.

Shadow boldogan él feleségével, macskájával és 200 ezer bakelitlemezével, távol a reflektorfénytől, a mainstream hiphop árnyékában.

Ja, egyébként az Organ Donor nem volt. Majd legközelebb.



bécsi fotók: Déri Zsolt