A Lamb dinamikus egyensúlyát a két alapító kontrasztja biztosítja. Lou Rhodesnak már a szülei is folkénekesek voltak, nem meglepő, hogy ő is a mikrofonnál kötött ki, de a dolog nem ment könnyen: bárkivel is próbálkozott, mindenki finom, puha zenét akart az ő finom, puha hangja alá tenni, ő viszont valami szokatlant, izgalmasabbat akart. Ezt csak akkor kapta meg, mikor Andrew Barlow-val találkozott. Andy ugyanis épp ódzkodott attól, hogy énekes zenét csináljon. Amerikában járt iskolába, de már a hiphopból sem a rap, hanem az ütemek érdekelték, és Nagy-Britanniába visszatérve, a techno szerelemeseként is úgy vélte, hogy az igazi tánczene instrumentális. Szép kis páros.

Lényeg a lényeg: mikor egy közös ismerős 1994-ben bemutatta egymásnak a divatfotózással foglalkozó lányt és a hangmérnökösködő fiút, hamar rájöttek, hogy különbözőségük ellenére is zenei és lelki társak ("kozmikus testvérek" - ahogy a lemezborítókon írják). A közös pontot a drum'n'bass szeretete jelentette, és ez épp elég volt kiindulópontnak. A Lamb (azaz Bárány) nevet felvevő duó 1996-os, cím nélküli bemutatkozó albuma igazi kuriózum volt a maga idejében: a gyönyörű, kristálytiszta női hang és a kiszámíthatatlanul feltűnő, durván kicsavart drum'n'bass-ritmusok meghökkkentő, mégis hatásos, megbabonázó elegyet alkottak, melybe időnként dzsesszes és triphopos motívumok, fúvós és vonós hangok is beleszédültek. A három évvel későbbi Fear Of Fours album már sokkal szelídebb és dalosabb, sokkal zeneibb lett, megszaporodtak rajta a hagyományos hangszerek, de valami furcsa zaklatottság még akkor is kiemelte a duót a korabeli drum'n'bass/triphop mezőnyből. A 2001-es What Sound albumra, mely egy gyorsan leküzdött belső válság után született, ugyanez érvényes, talán egy kicsit jobban lendül ki a mutató a nyugodt Lou irányába (vagy Andy kezd kissé higgadni). Talán az sem mellékes, hogy Lou-nak mindkét lemezközi szünetben született egy-egy fia, Reuben és Solomon.

Louise és Andrew élőben is megtanult bizonyítani: 1997-ben a Glastonbury fesztivál Jazz/World színpadán például egy elektromos bőgős, két csellista, egy hegedűs és egy fekete tamtamos kíséretében léptek fel, és gyönyörűen szóltak. A mostani turnén tulajdonképpen egy alapfelállású rocktrió kíséri őket, azzal a különbséggel, hogy a basszista a koncert legnagyobb részében elektromos bőgőn játszik, ami a dzsesszesebb beütésű számokban igazán helyénvaló. A durranásig teli Flexben, az At The Drive-In-koncertbeszámoló kapcsán már bemutatott kis bécsi klubban Andy Barlow a színpad bal hátsó sarkában áll keresztül-kasul drótozott pultja mögött, Lou Rhodes pedig elöl, mezítláb, szégyenlősen mosolyogva. Nemcsak a hangja csoda, a mosolya is.

Az első szám az új album címadó nyitó dala, a What Sound. Az első hangoknál még csak Louise énekel, aztán finoman bekapcsolódnak a többiek, a kíséret csak a dal közepén durvul be és töredezik szét, ám az ének kizökkenthetetlenül úszik előre. A címbéli a hang a szívek dobogása, "a hang, amely a világot mozgatja", mint ahogy az új album szinte összes többi szövege is a szerelem témakörében fogant.
A dzsesszes Gold jön az első lemezről, aztán ismét egy új dal, az ábrándos Heaven, majd az est első ideges drum'n'bass-darabja, az 1999-es Little Things. Ezután az új album dalai sorjáznak, a funkos basszus vitte Sweet, majd az instrumentális Scratch Bass, mely alatt Lou elhagyja a színpadot, hogy utána az a capella előadott I Cry-jal térjen vissza, amire mindenki elolvad. Andy otthagyja a pultját, előrejön, bemutatja a zenekart (kiderül, hogy a dobos dán, a punktarajos, piercinges gitáros pedig izlandi), majd leül Lou mellé és egy kis elektromos dobcuccot ütögetve kíséri a Small alatt.

"Ez a dal angyalokról szól" - konferálja az új album nagy slágerét, a Gabriel című dalt Louise, majd a '99-es album talán legzseniálisabb darabja, a Softly jön, melyhez Andy ismét előmászik a pultja mögül és végig egy nyakába vett óriás tamtamot püföl. Két újabb 2001-es dal, a Sweetheart és a Massive Attack-hangulatú One után a főprogramot a második albumról való Fly zárja, melyet a zenekar tagjai lelkesen végigugrálnak.

Az új album 10 (az angol kiadáson 11) dalából kilencet addigra lejátszottak, a ráadásokra régieket tartogatnak. De előtte még egy kis közönségszórakoztatás: Andy, aki az együttes weboldalán is közzétette a Lamb-koncertek látogatóinak szóló tanácsait, mindenkit megkér, hogy emelje égnek egyik mutatóujját, és utána mindenféle mozgásokat vezényel a több száz ujjnak ("the waving fingers experiment"). A látványos végeredményen felbuzdulva kezdenek a "padam-padam-padam-padam" kezdetű B-Line-ba, melyet meglepő módon lassú, dzsesszes verzióban nyomnak, és csak a refrénekre őrülnek meg hirtelen, hogy aztán a következő verzére ismét lecsituljanak (a koncert végén a színpadról megkaparintott setlist tanúsága szerint ez a verzió a B-Line Lounge címet viseli). Az első ráadásblokkot az egyik legkorábbi Lamb-dal, a Górecki zárja. Az a szám, amiből még Nicole Kidman is énekel néhány szívszorító sort a Moulin Rouge-ban. Az a szám, aminek hallatán az ember a mai napig értetlenül áll, és nem tud rájönni, miért nem lett a Lamb ugyanakkora sztár, mint a Portishead...

A taps nem akar szűnni, jön egy második ráadásblokk is. Szintén egy nagyon korai dallal, a Cotton Wool cíművel. "Ez most oldskool lesz" - vigyorogja Andy, amivel arra utal, hogy ugyanúgy fogják játszani, mint első élő fellépéseiken, mint annak idején Glastonburyben is: csak Lou, Andy és a bőgős. Aztán visszajön a dobos meg a gitáros is, és a záró Bonfire-t (a Fear Of Fours albumról) már ismét együtt játsszák, miközben a színpad melletti vászonra a dalhoz illően baljós, narancsvörös lángnyelvek vetülnek. Aztán mosolygós, de (a közönségnek) fájó búcsú.

Most lehetne még arról lelkendezni, hogy mennyire jólesett ez az bő másfél óra, meg arról sopánkodni, hogy Bécsben miért lehet egy ilyen koncert (egy alig 300-400 férőhelyes klubban, alig 200 schillinges belépővel!), és Budapesten miért nem. De hogy ne csak a rajongói beszámoló álljon itt, idézzünk magának Andy Barlow-nak a turnénaplójából, amely - akárcsak a bécsi közönséget megörökítő fotó - a Lamb weboldalán tekinthető meg: "Bizarr egy hely volt. A hangcuccot öt különböző országból hordták össze, állványokként kipurcant hangszórók szolgáltak, nem volt öltöző, ez a hely foglalt ház volt valamikor, össze-vissza tákolt az egész. Valahogy mégis ez az egyik legjobban szóló hely, ahol valaha volt szerencsém megfordulni, bárhol is álltál, pofán vágott a hangerő. A koncert csúcs volt, és utána a dancehall breaks műsor, amit a DJ-k nyomtak, nagyon funky volt, egész éjjel táncoltunk mindannyian és baromi jól éreztük magunkat. Richard Dorfmeister (a Kruder & Dorfmeister duóból) is lejött és ott lógott velünk, próbáltam leitatni, és rávenni, hogy csináljon nekünk még egy remixet... Nagyon boldog éjszaka volt."Maradjunk ennyiben.


koncertfotók: Csorba Gábor