Manuel Chao 1961. június 26-án született Párizsban, spanyol szülők gyermekeként, apja, Ramón Chao elismert író, publicista. Manu tinédzserkorától kezdve több zenekarban játszott a párizsi alternatív színtéren, a rockabilly ugyanúgy hatással volt rá, mint a punk. Les Hot Pants és Los Carayos nevű zenekarai után az igazi áttörést az 1987-ben induló Mano Negrával érte el, melyet fivérével, a trombitás Antoine Chaóval és unokatestvérével, a dobos Santiago Casariegóval alapított. A fenti két zenei összetevő mellett flamencót, sanzont, hiphopot, rait, reggae-t és még ki tudja, hány stílust keverő, tucatnyi muzsikust egyesítő, francia, spanyol, angol és arab nyelven éneklő együttes a mediterrán térség legnagyobb bulibrigádjává nőtte ki magát, sőt Latin-Amerikában is hatalmas népszerűséget szerzett kalandregényekbe illő turnéival. A Patchanka (1988), a Puta's Fever (1989) és a King Of Bongo (1991) után megjelent negyedik sorlemezüket, az 1994-es Casa Babylont már nem követte turné, a zenekar feloszlott. Manu azonban tovább utazgatott és rögzítgette bensőséges hangulatú dalocskáit, melyekből 1998-ban válogatott össze egy albumnyit. A Clandestino című szólólemez népszerűsége lekörözte a Mano Negra sikereit is, a Bongo Bong / Je ne t'aime plus című slágernek köszönhetően - bő másfél év késéssel - még Magyarországon is befutott, és hasonló karrier elé néz a 2001 júniusában megjelent Proxima Estacion: Esperanza album is.

Az albumhoz kapcsolódó európai turné pont a francia nemzeti ünnepen, július 14-én ért az ausztriai Wiesenbe. Manu Caho előtt az Orishas nevű kubai hiphopegyüttes lépett fel, ami igen stílszerű párosítás volt, hiszen már a nagyhírű Fuerza! válogatáslemezen is együtt szerepeltek. A három havannai rapper egy DJ és egy ütőhangszeres kíséretében a Magyarországon is kapható A Lo Cubano című remek album legjobb számaival ugráltatta meg a közönséget, de ez a lelkes produkció is elhalványult amellett, ami ezután következett. Manu és kilenc zenésze 130 percen keresztül, ritmikai váltásoktól hemzsegő, fergeteges egyveleget nyomott az első (Welcome To Tijuana, Por el suelo, Bongo Bong, Clandestino, Desaparecido, Minha Galera, Lagrimas de oro) és a második Manu Chao-album néhány dalából (La Primavera, La Vacaloca, Mr Bobby - csak ez a három volt!), illetve Mano Negra-számokból (Casa Babylon, The Monkey, King Kong Five, Mala Vida), elhangzott a Fuerza!-ról való La Trampa, sőt még egy részlet az ott szereplő Tonino Carotone-számból is, a zapatista szónoklatról és a Marijuana Boogie című közönségkedvencről nem is beszélve (a műsor mintegy egyharmada új vagy albumra nem került dalokból állt).

"Találkozunk Genovában!" - köszönt el a koncert végén a következő nagy anti-globalizációs demonstrációra utalva Manu, aki nem sokkal korábban az "Austria presente, Hungría presente" alkalmi sorokat dalba illesztve incselkedett eksztázisba esett közönségével. Hogy honnan tudott arról, hogy több száz magyar is kilátogatott koncertjére? Nos, onnan, hogy az est.hu stábja elárulta neki - egy kiadós beszélgetés után.



A MANO NEGRA UTÁN

- A Mano Negra a korszak egyik legintenzívebb zenekara volt. Mikor vége lett, nehéz volt egyedül folytatnod, megtalálnod az utad? Négy évig nem csináltál lemezt - nehéz periódus volt ez az életedben?

- Azt hiszem, a Mano Negra után mindenkinek nehéz volt. Nehéz volt readaptálódni, hozzászoktatni magunkat egy másik élethez. Tízen-tizenketten voltunk, akik mindig együtt éltünk, négy éven át turné-turné-turné.... Semmi magánélet, mindig együtt. A magánéletünk a Mano Negra volt, minden a Mano Negra volt. Természetesen a váltás nagyon radikális volt utána. A barátaim azt mondták, nagyon nehéz lesz nekem, hogy nem koncertezhetek, de ez nem volt probléma: abbahagytam, és nagyon boldog voltam, hogy végre úgy mehetek koncertekre, hogy másvalakinek kell felmennie bohóckodni a színpadra. Én félénk ember vagyok ugyanis, boldog vagyok, ha más megy fel a színpadra. Viszont tudod, mi volt tényleg nehéz? Az utazást abbahagyni. Megszoktam, hogy turnézok folyton-folyvást, három-négy nap itt, három-négy nap ott, ez ment három-négy éven át, állandó változás. Amikor vége lett, rádöbbentem, hogy függővé váltam ettől az életmódtól! Végül hat vagy hét évembe került, hogy abba tudjam hagyni az állandó helyváltoztatást. Még ha szerettem is a helyeket, még ha otthon is éreztem magam, két-három hét múlva valami mindig azt mondta bennem: mennem kell tovább. Hosszú időbe telt, mire végre lenyugodtam. Ez két éve történt, most van egy lakásom Barcelonában, egy kis hely, amit szeretek. De most, hogy lenyugodtam és leálltam az utazással... elkezdtem megint turnézni (nevet)

- Érzékeled a Mano Negra hatását a mostani zenei színtéren?

- Ezt a te munkád érzékelni, barátom.

- Azért, gondolom, a te szemed és füled is nyitva van.

- Persze. Európában, vagy sokkal inkább Dél-Amerikában sok zenekarral találkozom, akik azt mondják nekem, hogy azért kezdtek zenélni, mert hallották a Mano Negrát vagy látták koncertjeinket. Sok embert inspiráltunk, hogy alakítson zenekart és zenéljen. Dél-Amerikában nagyon sok Mano Negra-dalt játszanak a zenekarok. Ez jó dolog, erre büszke vagyok.

- Hol vannak most az egykori Mano Negra-tagok?

- Más zenekarokban. Néhányan a P18-ban játszanak Párizsban, mások a Flor Del Fangóban. A fivérem kalózrádiózik. A dobos egy lemezcégnél dolgozik.



DÉL-AMERIKA

- Melyik volt a legbizarrabb, legemlékezetesebb kaland az utazásaid során?

- Nehéz megmondani. Minden turné, minden utazás izgalmas. Nehéz köztük sorrendet állítani. A zenében szoktam rangsorolni, de az úti élményeimben nem szeretek. Minden alkalom, amikor utazhatsz, nagy lehetőség. Szerencsésnek érzem magam, hogy megtehetem. Sok ember nem teheti meg. De azért volt néhány szürreális élmény. Azt hiszem, a kolumbiai vonatút volt a leghihetetlenebb kaland az életemben.

- Az a Mano Negrával volt?

- Nem, ők nem voltak ott, de volt egy csomó más ember mindenfelől. '93-végén volt. Ami a Mano Negrát illeti, az a Cargo-turné, az valami kivételes volt: egy hajó fedélzetén csináltunk dél-amerikai turnét.

- Dél-Amerikában mintha spirituális otthonra leltél volna...

- Igen, megvannak ott a helyek, ahol otthon érzem magam. Megvannak a szokásaim. Lehet Rio de Janeiro, lehet Mexikóváros. Főleg városok, ahová visszamegyek, sok emléket előhoznak. Kolumbia is. Oda nem megyek túl gyakran, de ha visszatérek Bogotába, minden sarokról eszembe jut valami. Szeretem ezt az érzést.

- Mivel magyarázod, hogy pont Dél-Amerika?

- Az egy olyan hely, hogy minél többet mész oda, annál inkább úgy érzed, hogy még többet kell menned oda. Minél többet vagy ott, annál inkább rádöbbensz, hogy mennyire nem tudsz semmit Dél-Amerikáról. Nem tudod abbahagyni. Sosem mondhatod el, hogy ismered Dél-Amerikát. Túl hatalmas, rengeteg kultúra él benne egymás mellett. Legalább négy élet kellene hozzá.

- Melyik a kedvenc országod, a kedvenc kultúrád ott?

- Nem tudom. Ez nem egy afféle diplomatikus válasz, egyszerűen tényleg nem tudom.


RADIO BEMBA


- A Radio Bemba az aktuális zenekarod neve?

- Igen, a zenekaré, a produkciós részlegünké, ahol a lemezeket vagy a videókat csináljuk, és a publishing cégünké. Ez a mi kollektívánk.

- Hogy találtad a mostani zenészeidet?

- Némelyiküket már régről ismerem, például a basszistát, a tangóharmonikást, a turnémenedzsert... Ezek alatt a dél-amerikai kalandok alatt találkoztunk, például a kolumbiai vonatozáson vagy a Cargo-turnén. 1995-ben kezdtünk turnézni a Radio Bembával Spanyolországban, és a zenekar egy része onnan jön. A harsonás Venezuelából való, a trombitás Olaszországból, Szicíliából, egy zenekarból, amiben én is játszottam. Tudod, én sok zenekarral játszottam. A Mau Mauban játszottam együtt vele, és erre a turnéra ismét találkoztunk. Ez nem egy egyszerű kísérőzenekar, nem csak kilenc ember, aki zenét csinál Manu Chaónak, hogy legyen mire énekelnie. Nem, mind a kilencen nagy művészek maguk is. Azt szeretem ebben a zenekarban, hogy bármit játszhatunk, bárhol, fesztiválokban, bárokban, dzsungelben, hegyek között... Ennek a zenekarnak az a különlegessége, hogy nem lesz hosszú élete. Minden turné az utolsó turné. Ez a mi politikánk a rutin elleni harcban. Sok zenekarban voltam már, és mindegyik a rutin miatt halt meg. Most elhatároztuk, hogy előbb halunk meg, mint hogy a rutin utolérne minket (nevet). Ez a harmadik turnénk, kettőt csináltunk már Dél-Amerikában. Ha ez a turné jó nekünk, meg az embereknek is, és ha úgy érezzük, hogy tényleg különleges, talán úgy döntünk, hogy csinálunk még egyet. De ha a turné csak egy sima rock'n'roll turné, akkor tényleg ez lesz az utolsó.

- És utána mi lesz?

- Nem tudom. A turnénak október 1-jén lesz vége, utána nincs ütemterv. Ez nagyon fontos nekem, hogy ne legyen. Most kezdek híres lenni, sok lemezt adok el, sokfelé hívnak koncertezni, sok lehetőség van, de nekem fontos, hogy harcoljak a hosszú ütemtervek ellen. Sohasem akarok semmiféle időbeosztáshoz kötve lenni. Ezért csináljuk mindig három hónapról három hónapra. Ez az én módszerem, hogy harcoljak az ellen, ami velem történik.



BOB MARLEY SPANYOL KISÖCCSE

- Sok százezer ember szemében - főleg Dél-Amerikában - ugyanaz a fajta népi hős vagy, mint Bob Marley volt a maga idejében.

- Óh, én nem hiszem.

- Azért elég sok ember így gondolja. Nem jár túl nagy felelősséggel ez?

- Ha így is van, nem kell gondolnom rá. Dolgozom napról napra, csinálom, amit jónak hiszek, teszem, amit úgy hiszek, hogy tennem kell. Ebben a pillanatban tudom kezelni a dolgot. Ha már nem megy, ha úgy érzem, hogy túl sok ez nekem... nos, a beosztásom rövid ideig tart, október 1. után eldönthetem, mit akarok. Ha ez túl nagy feladat nekem, lelépek. Ha tudom kezelni, ha úgy érzem, érdekes, legyen még három hónap. De ha a biztonságom, a nyugalmam veszélyben van, ha nem tudom kezelni ezt az egészet, abbahagyom.

- Bob Marley a legnagyobb zenei példaképed, hősöd, vagy vannak nagyobbak is, akár személyes, akár zenei szempontból?

- Megtanultam az életem során, hogy ne legyenek hőseim. Valahányszor találkoztam velük, mindig nagyon csalódtam.

- Bob Marley-ban már nem csalódhatsz.

- Imádom Bob Marley zenéjét, ami a zenét illeti, ő a professzor! Ő a tanárom! A többi dolgot illetően, hát nem tudom. Vannak dolgok, amikben egyetértek vele, vannak, amikben nem. Ő hitt Jah Rastafariban, én nem. De zeneileg ő a tanár.

- Te mit tanítanál az utánad jövő zenészeknek? Milyen tanácsokat adnál nekik?

- Az én módszerem a munka. Dogozni, dolgozni, dolgozni. Vannak, akik zsenik, és azok általában nem szeretnek dolgozni. Nekik csak úgy jön, ők szerencsések. A többiek melósok, sokat kell dolgozniuk. Én is melós vagyok. Azt hiszem, az a lényeg, hogy higgy abban, amit csinálsz. Ha szereted, amit csinálsz, akkor nem érzed munkának, amikor dolgozol. Az egyik barátom folyton azt mondogatja nekem, hogy túl sokat dolgozom... Ja és a másik dolog: nem szabad várni a nagy munkával addig, míg lemezszerződés kerül a láthatárra. Már korábban el kell kezdeni dolgozni keményen. Persze megélni a zenéből nagyon nehéz. Igazán szerencsés fickónak tartom magam, hogy a szenvedélyemből élek meg. A munka és a szerencse együttese kell ehhez. De mikor a szerencse arra jár, már készen kell állnod. Mert a szerencse néha csak egyetlenegyszer jön. Néha kétszer. De olyan is van, hogy soha. De ha egyszer is eljön, készen kell állnod, hogy megragadd. Aztán pedig tudnod kell, mit csinálj vele. Ismertem olyan zenekarokat, akik megragadták, de nem tudtak vele mit csinálni, olyan volt nekik, mint a forró krumpli, nem tudták, hogy fogják meg. Nem olyan nehéz egy lemezkiadóval alkudozni, ha előtte hét-nyolc évet már eltöltöttél bárokban, ahol szendvicsért játszottál meg seggbe rúgásért. Addigra már készen állsz, ismered a szakmát, tudod, hogyan védd meg magad, mit csinálj a színpadon, hogyan játssz, hogyan tárgyalj.... Nekem a Mano Negrával jött el a szerencsém, a nagy alkalom. A Mano Negra megváltoztatta az életünk: meg tudtunk élni a zenénkből.

- A lemezcégekkel mi a helyzet?

- A zene esetében a terjesztéssel van a probléma. Az igazán széleskörű terjesztést csak néhány nagy kiadó tudja megcsinálni. De most már változik a dolog: az internet nagy forradalmat jelent ezen a téren is, mert már nincs szükséged a terjesztőre. Megcsinálhatod a saját terjesztésed. Ez pedig forradalom. De a nagy piacon a terjesztés csatornái nagyon behatároltak. Ez például a fiatal zenekarok számára nagyon hátrányos. Ha egy nagy lemezcéghez szerződsz, nagyon erősnek kell lenned, hogy elérd, amit szeretnél.

- Nálad ez már, gondolom, nem probléma.

- Az én esetemben nincs nyomás, még a terjesztést illetően sem. A szerződésem szerint mindenben én dönthetek. Mert erős vagyok. Mert pénzt jelentek, ez világos. Véghezvihetem, amit akarok. Viszont fiatal zenekaroknak, amelyek még nem híresek, sosem tanácsolom, hogy nagy kiadóhoz szerződjenek. Nem, mert az szét fogja baszni őket. A fiatal zenekaroknak az alternatív módszer a legjobb. Ahogy mi is csináltuk a Mano Negrával. Mikor az első aranylemezünket megkaptuk, még egy kis kiadónál voltunk. Aztán már tárgyalhattunk a nagy cégekkel, szemtől szemben: "nem ti fogtok nekünk olyan szerződést adni, amit szeretnétek, hanem mi fogjuk megmondani, milyen szerződést akarunk, aztán dönthettek, aláírjátok-e vagy sem." Ezt kicsi, névtelen zenekarok nem tehetik meg. Ha egy kis zenekar nagy céghez szerződik, gúzsba lesz kötve... Tudod, két módon lehet a gépezet ellen harcolni: vagy kívülről, vagy belülről. Azt hiszem, én személy szerint hatékonyabb vagyok, ha belülről harcolok. Megváltoztathatod az emberek gondolkodásmódját, megváltoztathatod az embereket, a munkamódszert. Évek óta dolgozom ugyanazzal a céggel, a Virgin kiadóval. Végig tudom vinni, amit akarok. Szindikalisták vagyunk, tudunk segíteni más zenekarokat is. A szerződés, amit a Virgin France aláírat az új zenekarokkal, már nem ugyanaz, mint öt éve volt. Amit mi az elején követeltünk, az akkoriban valami új dolog volt, most meg már az a norma. Amikor a Mano Negrával kezdtünk, a nagy cégek mindig öt albumra írattak alá szerződést a zenekarokkal. Ma ez már csak három album. Mi voltunk az elsők, akik ezt kiharcolták. Kis dolgok ezek, de számítanak.tovább az interjú folytatásához >>