Sokan csak sopánkodnak, hogy persze, Fred Durstéknek könnyű, nekik van pénzük és nemcsak, hogy van, de még motiválja is őket, hogy még több legyen. Én is valahogy így gondolkodtam néhány évvel ezelőtt, de be kell látnom: ahhoz, hogy valamit profin lehessen csinálni - és nemcsak a zeneiparban -, kell a pénz. Is. Meg egy csomó minden, például kellő vagányság, lazaság, pofa és természetesen tudás, kreativitás...

Még erre a koncertre is egy kicsit kétkedve érkeztem, amellett, hogy szinte minden Limp Bizkit-számot ismerek annyira, hogy ne lehessen zavarba hozni. A kezdeti nehézségek persze itt is megvoltak: az elvileg Bécs belvárosának egyik illusztris szállodájában 14 órára kiírt sajtótájékoztató a zenészek narkoleptikus rohama miatt - ami egy ilyen turné során érthető - végül délután ötkor került megrendezésre a koncert helyszínén, a Stadthalléban. Ez biztos egy kicsit érzékenyen érintett egypár újságírót, akik a "sajtótájékoztató egy szállodában = kaja + pia + unalmas kérdések" filozófiát vallják, ugyanis a kaja is, meg a pia is elmaradt. Azért volt mivel elütnünk az időt egy kis leértékelt sör és egynéhány jó arc társaságában az osztálykirándulás-hangulatú szabadprogram ideje alatt. Az unalmas kérdések persze bekerültek a csúsztatott sajtótájékoztató programjába is. Ezek közül csak kettőt emelnék ki: "Mit gondoltok, a magyar nőkről?", illetve "Hangos lesz a koncert?" A még mindig fáradt emberek benyomását keltő zenészek válaszai e kérdésekre evidensek voltak. Miután sikerült kihasználnom a hirtelen adódott lehetőséget a végén, volt szerencsém egy mondatot váltani a banda lelkével, Fred Dursttel, aki így summázta: "It was the most boring press conference in my life." ("Ez volt életem legunalmasabb sajtótájékoztatója.") Igaza lehetett.

Egy valamit azonban nem hagyhatok ki, mivel ez egy olyan momentum volt, ami egy kicsit megváltoztatta a Limp Bizkitről kialakult nézeteimet. A hozzáállásukról van szó. Ezek az emberek őszinte és laza gyerekek, a vérükben van az élet élvezete. Ha valamilyen kérdés nem tetszett nekik, akkor "crazy"-ztek egy nagyot, majd elmondták, amit a kérdező hallani akart. Ha azonban valaki normálisan szólt hozzájuk és például nem a pénzkérdést feszegette, akkor rögtön felszabadultan, örömteli arccal adták elő mondandójukat.

Ezután még egy kis szabadidő adódott, majd irány a koncertterem. A tízezres csarnok megtelt, és ami a meglepő: 6 évestől 80 évesig mindenféle korosztály fellelhető volt. A tömeg kb. negyedének haját nem lehetett látni, mivel a jó marketingfogásnak köszönhetően, aki akart, az a csarnok környékén bárhol hozzájuthatott a nevezetes NY feliratú piros baseball-sapkához, amit vétek lett volna levenni egy pillanatra is. A hangulatteremtésről a Godsmack nevű bagázs gondoskodott, s bár túl sokan nem ismerték őket, kiválóan oldották meg a nekik szánt feladatot. Amikor befejezték produkciójukat, úgy gondoltuk, hogy valamilyen úton-módon, de közelebb kerülünk a színpadhoz (a jegyünk a terem másik végébe szólt, a kakasülőre). Egy kis magyar virtus, egy kis lelátók közötti korlátmászás és máris a keverőpultnál találtuk magunkat. Épp azon gondolkodtunk, hogy negyed vagy fél óra múlva indul-e be az őrület a színpadon, amikor is megszólalt a Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water című, eddigi legpopulárisabb Limp Bizkit-album intrója a kulcsszavakkal: "This is not a test, this is reality... Limp Bizkit is in the house!" A még kint lévők berohantak, és elindult a zúzás.

Sajnos a koncert egy hibájára hamar fény derült, ugyanis az amúgy földbe döngölős gitársound elmaradt a várttól. A problémát - és ennek most valószínűleg nem sok true metal arc fog örülni - a House Of Painből (a nemrég szintén Bécsben koncertező Everlast régi zenekarából) már jól ismert DJ Lethal és természetesen az énekes Fred Durst feledtette, előbbi iszonyatos erőtől duzzadó lemezjátszós akcióival, utóbbi pedig minden energiát az éneklésbe és az amúgy eléggé egyéni mozgáskombinációkba beleölő előadásmódjával. A koncert természetesen a már említett új lemezre épült főleg, az osztrák közönség pedig partner volt mindenben, így abban a játékban is, amikor a Hot Dog című nóta "fuck" szócskájának - ebből nem kevés van ebben a számban - üvöltését a frontember az igen tisztelt publikumra bízta. A meglepetés George Michael Faith című alapművének feldolgozása volt a Limp Bizkit korai korszakából.

Az igazán professzionális show-hoz hozzátartozott többek közt az is, hogy Durst tiniket csábított fel a színpadra, akik átérezték a pillanat nyújtotta lehetőséget és eufórikus hangulatban táncoltak, sőt később még a tiniknél fiatalabbak közül jutott fel néhány lurkó, akikre passzolt a "next generation!" csatakiáltás (nem vagyok őrült, nem csak a My Generation hangzott el). Az, hogy ennek mekkora reklámértéke van, vitathatatlan, de arról se feledkezzenek meg azok, akik most húzzák a szájukat, hogy egy gyereknek, sőt bárkinek a földön, mekkora élmény az általa imádott zenekarral egy színpadon lenni több ezer ember előtt. Mondom ezt azért is, mert olyan dologra lettem figyelmes, amit eddig tényleg csak maximum a tévében láttam. Történt ugyanis, hogy a kifutóval rendelkező színpad sem volt elég Mr. Durstnek, aki a Mission: Impossible 2 betétdalát, a Take A Look Aroundot a keverő mögött-fölött felállított 5-6 négyzetméteres színpadocskán adta elő, így döbbentve rá azokat, akik úgy gondolták, elég 50 méterről nézni a produkciót, hogy egy sztár 5 méterről még felkavaróbb látvány (példa: a mellettünk álló kb. 14 éves lány teljesen nyugodtan viselkedett egészen eddig a pillanatig, aztán beütött nála a krach, és nem volt elég egy csomag zsebkendő sem, hogy letörölje az őszinte imádat és meghatódottság könnycseppjeit.)

Miután visszanyertük öntudatunkat - nagy segítségre volt ebben a pirotechnika fény- és hanghatása -, arra lettünk figyelmesek, hogy a kézfejét leszámítva tetőtől-talpig feketére festett gitáros, Wes Borland és zenésztársai mellett négy táncos lány is ott van a színpadon, tehát jött a nagy sláger, a Rollin', ami - mint később kiderült - egyben az utolsó megmozdulás is volt a koncerten a Limp Bizkit részéről, a bő egy és negyedórás programot ugyanis nem követte ráadás.

Mondjon bárki bármit pénzről, divatról és egyebekről, engem sikerült meggyőzniük, és nem azért mert bedőltem a reklámnak, hanem mert jó buli volt.


fotók: Garai Edit