A Placebót ellentétek, eltérő pólusok mozgatják, viszik előre. Még konkrét nemzetisége sincs, igazi kozmopolita zenekar. Brian Molko, a gitáros-énekes amerikai származású, de Európában, Luxemburgban nevelkedett, akárcsak a svéd basszista, Stefan Olsdal, a Placebót azonban Londonban alapították (igazi underground sztori: a metróban találkoztak össze), és 1994-es legelső demóikon már a manchesteri Steve Hewitt dobolt, aki három évvel később hivatalosan is a zenekar tagja lett (a '96-os bemutatkozó albumon még egy másik dobos, Stefan egy svédországi ismerőse, Robert Schultzberg volt a harmadik tag). A Placebo húszas éveik második felében járó tagjai nemcsak három különböző nemzetiséget, de három különböző szexuális identitást is képviselnek: Stefan meleg, Steve hetero, Brian biszex. Dalszerzői metódusuk is dinamikus egyensúlyra épül: míg Brian ösztönös zenész, addig Stefan klasszikus képzettségű, abszolút hallással bíró muzsikus, aki afféle villanypásztorként terelgeti a frontembert a dalok komponálása közben.

Különleges az is, hogy a gúnyosan intelligens szövegeket éneklő Brian Molko igazi sztáralkat, és mer is ennek megfelelően viselkedni, androgün allűrőket felvenni, női frizurát vagy sminket viselni - és mindvégig hiteles figura marad. A Placebónak elévülhetetlen érdeme volt a glam-rock reneszánszában - nem véletlen, hogy beválogatták őket a hetvenes évek elején játszódó Velvet Goldmine című filmbe, ahol a 20th Century Boy című T.Rex-klasszikust adták elő csillogó göncökben és emelt talpú cipőkben. Az sem véletlen, hogy David Bowie az első lemezük megjelenése előtt, már a demóik hallatán meghívta őket előzenekarnak (sőt később a Without You I'm Nothing című Placebo-dal kislemezváltozatában még énekelt is velük).

Különleges az is, hogy milyen kivételesen jó számaik vannak, legyen szó akár sodró power-pop dalokról, akár melankolikus lassúkról, akár hipnotikus lüktetésű, sötét, groove-os darabokról. Ráadásul mindezt eltérő zenei univerzumok metszéspontján valósítják meg: zenéjükben egyszerre vannak jelen a Sonic Youth gitárgyilkos akciói, Pixies mániákus, lehengerlő indie popja, a Cure és az R.E.M. melankóliája, David Bowie popművészi ambíciói (sőt Briannek ugyanolyan éles hangja van, mint Geddy Lee-nek, a Rush együttes énekesének). A Placebónak eddig három albuma jelent meg. Az elsőt (Placebo, 1996) kamaszos lendület vitte, és főleg a szexre koncentrált. A második, az 1998-as Without You I'm Nothing már érzelmesebb, szomorúbb, megtörtebb volt, megszaporodtak a lassabb tempójú dalok (Briant épp azelőtt rúgta ki nagy szerelme, Lisa Walker angol színésznő). Aztán 2000 őszén jött a Black Market Music, mely eddigi legerősebb, legérettebb formájában mutatja a szex, drogok és rock'n roll témakört újszerűen megközelítő zenekart.

Az új album turnéjának bécsi állomásán, a Libro Music Hall közönségében sok figura ismerős a két hónappal korábbi Marilyn Manson-koncertről, ami nem meglepő, hiszen a mindkét Brian (Brian Molko és Brian Warner, alias Marilyn Manson) a goth és a glam imidzset keveri, csak más-más arányban. A Placebo-koncerten viszont több a lány.

Az előzenekar az angol Sneaker Pimps, de sajnos már túl rövidke pályája csúcsán. Az első lemezével (Becoming X, 1996) nagy sikereket arató, Amerikában is befutni látszó, Marilyn Mansonnal is közös számot készítő triphop zenekar ott követte el a hibát, hogy kirúgta perverz hangú énekesnőjét, Kelli Daytont. Chris Corner gitáros előre jött frontembernek - és itt vége is volt a sikerszériának, Splinter című második albumuk csúfosat bukott 1999-ben. A helyzet az, hogy Chris nem karizmatikus figura ahhoz, hogy frontember legyen, ráadásul a billentyűs Liam Howe-val közösen írt dalainak színvonala is nagyot zuhant az első album óta. A különbség ég és föld a Sneaker Pimps 1997-es koncertprodukciója és a mostani szánalmas felállás előadása között. Főleg hogyha egy olyan ragyogó zenekar következik utána, mint a Placebo.

Félóra átszerelés, majd a hangszórókból bevezető zene gyanánt az aktuális Placebo-maxi egyik bónuszdala, az instrumentális Dub Psychosis szól, miközben színpadra lépnek a zenészek. Brian egyszerű fekete inget visel, rövid, fiús frizurát - most épp azt játssza, hogy fiú, s mondom ezt annak ellenére, hogy ki van festve a szeme. A glam összetevőt most nem is ő hozza, hanem Stefan, a langaléta basszista, aki bőrnadrágban jön, meztelen felsőtestén hosszú selyemkabát, kopasz fején cowboykalap - maga a megtestesült gay pride. A harmadik tag, Steve nem nagyon látszik dobjai mögött, de neki nem is az a funkciója, hogy show-elem legyen. Ezen az turnén a számok nagyobbik részében van velük egy kisegítő, egy öltönyös session-zenész is, aki hol billentyűzik oldalt, hol basszusgitározik hátul. Semmi extra színpadkép nincs, itt mindent a zene visz. A megszólalás lenyűgöző, dinamikus, nagyon hangos és nagyon tiszta, az ének tökéletesen hallható.

"Egy fáról lógtam / nem voltam hozzászokva ilyetén erőszakhoz / Jézus nézett le rám / Felkészültem a nagy csendre / Hogy kerültem ide fel? / Bizonyára az emberi jóság némi hiánya folytán" - kezdi énekelni a lüktető zene fölött Brian az akasztott ember dalát, a Haemoglobint ("a hemoglobin az egészséges szívverés kulcsa" - szól a gúnyos refrén), majd a szintén az új albumról való, alig két és félperces Days Before You Came-mel folytatják, melynek sodró tempójára a közönség soraiban őrült ugrálás kezdődik. Ezután két dal jön az eggyel korábbi lemezről, a Without You I'm Nothing albumról. Az Allergic (To Thoughts Of Mother Earth) című számban kínozza meg Brian először a gitárját, majd a durva nyitányú, agresszívan sodró, ám szójátékos szöveggel ("her younger sister / had a blister / where I kissed her / on the thigh") oldott Scared Of Girls következik. Ebben a számban Stefan is gitározik, míg a következőben visszatér a basszusgitárra, noha akkor már a session-zenészük is basszusozik a háttérben (efféle hangszercserék többször is előfordulnak az este során).

Kezd úgy tűnni, hogy komoly szerkesztési koncepció van a program mögött, mivel ismét kettesével jönnek a dalok, ezúttal még egy lemezzel korábbról, az 1996-os cím nélküli bemutatkozó albumról. A minimálszövegű - mindössze 11 szót használó - Bionic után az egyik legjobb korai Placebo-dal, a pörgős 36 Degrees jön, pont úgy, ahogy az albumon is.

A múltbéli kitérő után ismét visszatérnek az új számokhoz: a lassú tempójú Passive Agressive után két kevéssé ismert kompozíció jön, két B oldalas szám: a Slave To The Wage maxiról való Leni, ismét egy lassú darab, melyben Brian a billentyűkhöz ül, majd az aktuális Special K maxi bónuszdala, a Little Mo. "Ez a dal a rock'n roll királyáról szól, aki a WC-n halt meg" - konferálja fel Brian, akinek ez a közönséghez intézett első kiszólása az est folyamán. Ez a torzított énekhanggal előadott dal idézi leginkább PJ Harvey-t, azt az előadót, akinek zenéje az utolsó lökést adta Briannek a Placebo megalakításához.Innentől aztán már slágerparádé jön: zsinórban a legutóbbi öt kislemezdal! A briliáns Every You Every Me, a katartikus Without You I'm Nothing (talán a legjobb daluk, már ha a Placebo esetében ennek a megállapításnak lenne bármi értelme), majd az új album két power-pop gyöngyszeme, a Slave To The Wage és a Special K, s végül a törzsprogramot a Taste In Men zárja, melynek alap loopja gépről jön. "Viszlát néhány perc múlva" - köszön el az egyórás blokk után az énekes.

Néhány perc múlva tényleg visszajönnek, de nem a várt ráadásszámokkal. A My Sweet Prince-t Brian gitár nélkül, cigarettával a kézben énekli, a laza, lötyögős, csilingelő Commercial For Levi közben pedig táncol is. "Válium és meggybor / kokain és ecstasy / elmegy az eszed / megértem az elragadtatásod / én is jártam ott egyszer-kétszer vagy még többször / de ha nem változtatsz a helyzeteden / akkor meghalsz / ne halj meg / kérlek ne halj meg" - imádkozza összetett kézzel incselkedve a mikrofon előtt. Az új album záródalát, a Peeping Tomot már zongorához ülve énekli: "Vigyázok, nehogy lezuhanjak / meg kell másznom a faladat / mert te vagy / aki miatt / sokkal magasabbnak érzem magam nálad / csak egy kukkoló vagyok / túl sokáig voltam egymagam / alkoholproblémák / nincs mit vesztenem" - kezdi. "Súlytalan vagyok / meztelen / hitetlen / félek" - fejezi be a dalt és vele az első ráadásblokkot.

A második ráadás sem valami várt sláger, hanem egy újabb dal az új lemezről, a Black-Eyed ("sosem voltam lojális / csak a saját örömeimhez / szemem alatt örök monoklit viselek / egy szétesett család terméke vagyok"). Végül pedig a Pure Morning, a Placebo pályafutásának legmeghökkentőbb sikerdala, egy stúdióban való hülyéskedésből született groove-mantra, melyben hősünk egy buli utáni hajnalon elmélkedik a nők iránti barátságról. Stefan ekkor már félmeztelenül, kalap nélkül penget az egyik hangfalra állva, és már felgyullad a színpadra állított három fura formájú, ósdi reflektor is, mely egészen addig türelmesen pihent a háttérben. Aztán vége.

Mérleg: az első album két slágerét, az áttörést meghozó Nancy Boyt, illetve a Bruise Pristine-t fura mód nem játszották, és a második album legslágeresebb kislemezdala, a You Don't Care About Us is hiányzott, de 80 percben 19 szám - köztük az új album dalainak háromnegyede, és a második lemez fele - igazán tisztességes program, főleg ezzel az intenzitással, energiával és megszólalással.


A koncert után levezetésként átsétáltunk a közeli Prater vidámparkba, és felültünk a szellemvasútra.



koncertfotók: Váczi Kristóf