Két és fél óra száguldás Budapesttől Bécsig, majd negyven perc araszolás a bécsi dugóban végig a Gürtelen, parkolóhely-vadászat, és negyed 8-kor már a Stadthalle küzdőterén vagyunk. Pontban félkor, ahogy a jegyen is szerepel, kezd a special guest. A Toploader az előzenekar, és viszonylag jól járunk velük (járhatnánk sokkal rosszabbul is). Onka's Big Moka című tavalyi bemutatkozó albumuk az utóbbi hónapokban stabilan bevette magát a brit slágerlistára, és a német nyelvterületen is sztárnak számítanak. Ennek ellenére a hangosításuk nem a legjobb, de hát az előzenekarok sorsa már csak ilyen. Az öttagú, soulos, funkos beütésű rockzenekar vezére, a göndör fürtű Joseph Washbourn a színpad közepén álló orgona mögött ülve vezényli a programot (az orgona alján lévő résen át láthatjuk, hogy benne van a lábában a bugi). Lelkes, jó hangú előadó, de az a bizonyos plusz hiányzik belőle, dalaiból és zenekarából is. Furcsa, de nagy slágerüket, a Dancing In The Moonlightot (kevesen tudják, de nem saját szerzemény, hanem egy King Harvest nevű obskurus zenekar dala 1973-ból) már harmadik számként ellövik, később még kisebbfajta meglepetést keltenek a You Keep Me Hanging On című 1966-os Supremes-sláger feldolgozásával (ez Kim Wilde-tól is ismerős lehet), majd félórás programjukat talán legjobb saját daluk, az Achilles Heel zárja.

Az átszerelés alatt a roadok megtisztítják a színpadot, ám Robbie Williams zenekarának cuccait nem látjuk, talán a függöny mögött várnak. De nem: negyven perc szünet után, mikor elsötétül a tizenötezres nézőtér és elhangzik az intró (a Carmina Burana nyitánya az, ám az "O fortuna..." helyett a kórus azt énekli: "Robbie, Robbie..."), hirtelen meglátjuk a teljes zenekart, amint egy platón ereszkedik alá fentről! A Let Me Entertain You zongoramotívuma kering körbe, Guy Chambers, Robbie állandó zeneszerzője játssza - rajta kívül egy további billentyűs (lány), egy dobos, két gitáros és egy gyönyörű, félvér basszistalány, továbbá egy fehér és egy fekete vokalistanő van a színen. Ahogy a plató a színpadra ér, a hátterében egy ketrec emelkedik, ahol Robert Peter Maximillian Williams egy villamosszékben ülve jelenik meg, kifogástalan fekete öltönyben. Letépi magáról a kábeleket és leviharzik a jobb szélen lévő lépcsőn a színpad előterébe, belekezd az éneklésbe, rohangál fel-alá, grimaszol, pózol egyet-egyet, rutinosan megpörgeti kezében a mikrofont - és már megnyerte a koncertet. A kommersz popzene legkarizmatikusabb férfi előadója, korosztályában talán az egyetlen igazán hiteles és vállalható megasztár, (ön)ironikus, bohóckodásra hajlamos, sármos. Még énekesnek is jó...

Rövidke szólókarrierjének egyik legkorábbi slágere, az Elvis Presley-pózokkkal tarkított Old Before I Die után máris jön egy kakukktojás. "Szép napunk van" - közli az énekes, mire Chambers játszani kezdi a Beautiful Day című friss U2-sláger nyitányát, amibe a gitárosok is bele-belepengetnek. Jó vicc, gyakran előfordul koncerteken, hogy rövid motívumokat elkezdenek más előadók számaiból, hogy aztán röhögve leálljanak vele. "Nem bánjátok, ha U2 jön?" - kérdi Robbie, és énekelni kezdi a számot... és aztán végig is énekli teljes erőbedobással, miközben a zenekar korrektül lekíséri! A közönség nem hisz a fülének, ez aztán a váratlan fordulat! Robbie nem is kommentálja a dolgot, a lassú Better Man a következő szám (ha van eszük, ezt is kislemezre másolják majd a közeljövőben), aztán az I've Been Expecting You című második album nyitódala, a Strong jön 1998-ból, melynek első verzéjét egy focilabdával való dekázgatás közben énekli (nem rontja el sem ezt, sem azt), majd berúgja a labdát a közönség közé (két méterrel mellettünk kapja el egy srác és gyömöszöli vigyorogva pólója alá), később feldobnak egy rózsaszín női bugyit (ahogy Tom Jonesnak szokás). Guy Chambers ekkor már előrejött Korgjai mögül, épp egy 12 húros gitárt penget. A következő számban az akusztikus gitárok dominálnak: az új albumot záró The Road To Mandalay kedves sláger, közönségénekeltetős "pam-pam-pam" refrénnel. A dalok fürgén követik egymás, egyiket sem húzzák sokáig.

"Egy történetet szeretnék mesélni" - kezd sztorizni Robbie, miközben zenekara levonul, és csupán két akusztikus gitár marad mellette. "Egyszer odajött hozzám egy kis manchesteri ürge, és arról kérdezett, hogyan tudok ilyen zseniális dalokat írni...(vigyorogva) Na jó, igazából 'félig-meddig jó dalok' a helyes kifejezés. Szóval megkért, írjak neki egy számot. Én meg azt feleltem, írok, de csak akkor, ha nem árulja el senkinek, hogy tőlem van" - mondja, és szemlélteti is, melyik dalról van szó. A Wonderwall című Oasis-slágerbe kezd bele, és - akárcsak az előbb a U2-t - korrektül végig is énekli. Ennél szimpatikusabb lezárása nem is lehetne Robbie Williams és az Oasis fél évtizedes, viharos kapcsolatának (Robbie 1995 táján kezdett a Gallagher fivérekkel haverkodni - a Glastonbury Fesztiválon saját szememmel láttam, amint felment táncolni a színpadra a koncertjük alatt! -, sokan az ő befolyásukat látják hősünk Take Thatből való kilépésében, és első albuma, az 1997-es Life Thru A Lens is erős Oasis-hatást mutatott, ám az utóbbi években a kapcsolatuk megromlott, tavaly például Robbie és Liam Gallagher szinte egész évben fikázták egymást a sajtóban, amit csak súlyosbított, hogy az Oasis énekese Robbie volt barátnőjével, az All Saints-tag Nicole Appletonnal kezdett járni, ám amikor kiderült, hogy Nicole és Liam gyereket várnak, Robbie nagy meglepetésre elásta a csatabárdot, és sok boldogságot kívánt nekik - nos, ebbe az eposzba illeszkedik ez a mostani zenei kacsintás is). "Ma este egy sztávendég is itt van velünk: Noel Gallagher!" - mutat a színpad mögé Robbie, de nem jön elő senki, vicc volt. "Hölgyeim és uraim! Tom Jones!" - ez a következő etetés, de ezt már ő maga is elröhögi (pedig titkon sokan reménykedtek egy ilyen akcióban, hiszen Jones és Williams bécsi koncertjét csak egyetlen nap választotta most el, és még elevenen él annak az 1998-as Brit Awards gálának az emléke is, amikor az ifjú és a öreg playboy együtt énekelték az Alul semmi című film betétdalait, olyan nagy sikerrel, hogy Tom Jones egy egész duettes albumra ihletett kapott tőle, amivel aztán sikerült egy vadonatúj generációt megnyernie magának).

"Egy erős szexuális töltésű dal következik" - konferálja Robbie a Forever Texas című új számot, ismét kap egy bugyit, majd egész dal alatt a tökét markolássza viccesen (nem csak a sajátját: egyszer még a színpad szélén álló hangfaldobogón terpeszben szólózó gitárosát is megmogyorózza). A No Regrets alatt a színpad afféle jégbarlanggá alakul át, melynek fagyosságát az új kislemezdal, a Let Love Be Your Energy színpompás rajzfilmkísérete olvasztja fel, majd a 65 perces törzsprogram a két legutóbbi slágerrel, a Supreme-mel és a Kidsszel zárul (az előbbibe Robbie beleszövi a Rock DJ szövegmotívumait is, míg az utóbbiban Kylie Minogue a vászonról énekli a duett rá eső részét).A következő percekben reflektorcsóvák pásztázzák körbe-körbe a ráadásra váró közönséget (az egyik lelátón egy "Kérlek, erőszakolj meg minket!" feliratú lepedő emelkedik a magasba), és a nép jól elszórakoztatja magát: akikre épp a csóva esik, égnek emelik a kezüket, és még hangosabban ordítanak - ez a repetitív rituálé ilyen sokezres tömegben igen látványos tud lenni. A színpadra tolnak egy zongorát, erre ül fel a focistamezben visszatérő Robbie, hogy unplugged verzióban adja elő a She's The One című balladát (mely eredetileg Guy Chambers korábbi zenekarának, a Karl Wallinger vezette World Partynak a száma volt, igaz, már abból az időből, mikor Chambers már nem volt a zenekar tagja). A dal végén Robbie hosszasan ölelgeti Guy-t, és be is mutatja zeneszerzőjét (akinek masszív - bár nem zseniális - dalai nélkül valószínűleg nem tartana ott, ahol tart).

A James Bond-filmzenemotívumra húzott Millennium jön ("nyújtsd fel és lengesd a kezed, akkor is, ha nem Hans a neved" - agitálja az osztrákokat Robbie), ami a végére a Limp Bizkit-féle Rollin' ugrálós refrénjébe megy át, majd az első ráadásblokk zárásaként az Angels következik, melynek refrénjét és teljes második versszakát meghagyja a közönségnek, leül a dobszerkó tövébe, és ál-unottan bámulja körmeit, míg a tizensokezer ember énekel helyette teli torokból, nagy csillagszórózás és öngyújtózás közepette. Ez a ballada ugyan nem tartozik legjobb számai közé, de mégis kulcsfontosságú, hiszen szólókarrierjének csikorgós indulása után ez hozta meg neki az áttörést, és megmutatta, hogy ő az, aki képes lesz túlélni, lerázni magáról a Take That árnyékát, azét a bojgruppét, ahová 16 évesen válogatták be ezt a hiperkatív, észak-angol srácot, aki a showbizniszben felnőve, annak legszimpatikusabb, leghitelesebb ifjú szórakoztatójává vált a kilencvenes évek végére, albumról albumra egyre jobb szólóprodukciókat letéve (míg Take That-es bábtársai, sőt még a fő dalszerző Gary Barlow is elvéreztek szólóban).

"Beszéltem a zenekarral, és szerintük is ez az egyik legjobb - ha nem a legjobb - koncertje eddig a turnénak" - közli a visszatérő Robbie annyira komolyan, hogy akár még el is hihetjük, hogy nem mond ilyet minden fellépésen. A második ráadás csak egy szám, természetesen a Rock DJ. Mikor vége, a zenekar letérdel vonalba, és többször meghajol, majd csak Robbie Williams marad a színpadon, és percekig áll, fürdik a szűnni nem akaró tapsban.